2013. június 5., szerda

PROLÓGUS

Lehajtott fejjel szeltem az utcákat. Moszkva élettel teli belvárosa mostanra kihalt szellemvárosnak tűnt. A sötét, szürkével átitatott ég haragosan zengett, apró villámokat szórva a távolba. Óvatos léptekkel, lábujjhegyre emelkedve sasszéztam végig az apró macskakövekkel kirakott sikátorban.
’Egy, kettő, három és pirouette.’ Fülemben Csajkovszkij dallamai visszhangoztak, lépteimet ritmusra irányítva kanyarodtam ki a szűkös utcából. Az Akadémia impozáns épülete narancssárgás fényekbe borulva magasodott a fákkal körülvett tér közepén. Az utcák csendbe burkolóztak, egy lélek sem vesződött idekint. Üres volt minden, rideg és komor. Üres, akárcsak én.
Erőtlenül nyomtam fel magam a szökőkút peremére. Dideregve húztam fel lábaimat, arcomat kapucnimba temetve gyönyörködtem a fényárban úszó Bolshoi-ban. Egy nyitva hagyott emeleti ablakból erőtlen fény szűrődött ki, hangos zenével betöltve a teret. Gyerekkacaj és szigorú tanári szavak: mintha újra gyerek lennék.
„Egyenes hát, kezeket kecsesen, állakat fel!” – szabályok, melyektől öt évesen igazi, vérbeli hölgynek éreztem magam. Imádtam a hatalmas tüllszoknyát, a hófehér balettcipőket, ezt a rózsaszín világot, ami az életet jelentette. Az életet, amit elvesztettem.
A szürke felhők egyre csak gyülekeztek a sötét éjszakában, eltakarva a csillagok tompa fényeit. Apró cseppek koppantak a márványon, némelyikük hangtalanul csobbant a vízbe. Odafentről hangos zene foszlányait sodorta felém a szél, mintha egy szimfonikus zenekar koncertezne a teremben. A fák erejüket vesztve hajlongtak a viharban, az eső mint egy áthatolhatatlan függöny omlott a földre. Hagytam, hogy nyakamba ömöljön a víz, hogy egész testem elázva reszkessen a jéghideg záporban. Mintha minden egyes rólam lehullott csepp egy bűn lenne. Bűn amitől megtisztulok.

 A zene egyre hangosabbá vált, a ruháimból csöpögő víz lassan folyt végig a szökőkút falán. Az egész olyan teátrális volt, mint azon a napon. Mintha egy lejtőn indultam volna el akkor,azon a délutánon. Egy lejtőn, melynek nem láttam a végét. Egy szakadék szélén táncoltam. Ő mégis visszarántott. Minden az enyém volt, majd mindent elveszítettem. Majd besétált az életembe minden nehézséggel, minden makacssággal, durvasággal és meggondolatlansággal, vággyal, szenvedéllyel és szeretettel. Mindennel, ami ő. Mindenem megvolt és mindent elveszítettem. Elvesztettem őt, elvesztettem az életemet. Elvesztettem önmagam. 

5 megjegyzés:

  1. Nekem tetszik! Bár szerintem írhatnád nagyobb betűvel is, mert nem igazán lehet olvasni, és úgy közelítettem már rá chrome-mal.;) Siess! x

    VálaszTörlés
  2. Engem is magával ragadott már a prológus! Nagyon várom a történet folytatását.:)
    xoxo

    VálaszTörlés
  3. Nagyon tetszett :) Olyan szép volt a prológus, öröm volt olvasni. Várom a folytatást (:

    VálaszTörlés
  4. Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek az észrevételeket és a kommenteket! Nem tudjátok elhinni, mennyire örülök annak, hogy tetszett! :)

    VálaszTörlés
  5. Most kezdem olvasni a blogod. Már a prológus is nagyon tetszik, egyből megszerettem a stílusodat

    VálaszTörlés