2013. június 27., csütörtök

HARMADIK

Sziasztok! Ugyan holnapra ígértem az új részt, de egy nap ide vagy oda, lényegtelen.:) Szóval megérkezett a következő fejezet! Elmondhatatlanul köszönöm a dicsérő szavakat, a díjakat a feliratkozásokat! Apropó, aki továbbra is nyomon szeretné követni a történetet, az innentől kezdve a bloglovin-on tegye meg! ( google reader megszűnése, stb.)Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket,éppen ezért  a kommenteknek, a pipáknak és visszajelzéseknek nagyon örülnék! :)
Nos akkor, jó olvasást,
xx Lily

.......................................................................................


Darabok a múltból 

 Natalia Konstantinova

- Nekem ez nem megy! Nem vagyok elég ügyes – morcosan rogytam le a földre, térdeimet mellkasomhoz szorítva figyeltem tükörképemet. Lágy mosollyal guggolt mögém, puha kezei finoman simogatták arcom.
- Ugyan, kicsim,ne butáskodj,  gyakorlás kérdése! Nem megy ez egyik napról a másikra. És amúgy is, csodálatosan táncolsz – óvatos mozdulatokkal rendezgette játékos tincseimet, melyek kíváncsian omlottak arcomba. Államat tenyerembe támasztva pillantottam rá, számat reményvesztett sóhaj hagyta el. Hullámos, méz szőke haja lágyan borult  vállára, tökéletes keretet adva hibátlan, finom vonásokkal teli arcának. Halvány mosoly ült ki arcomra, karjaimat nyaka köré fonva szorítottam magamhoz.
- Na gyerünk, hadd lássam még egyszer azt a táncot – kezeit térdére támasztva nyomta fel magát, majd a magnóhoz sétálva várt. Apró bólintással jeleztem, mire az egész szoba megtelt Rimsky-Korsakov csodás dallamaival. Nem érdekeltek a hibák, nem törekedtem a tökéletességre. Táncolni akartam, minden érzelmet beleölve, szabadon szárnyalva.
Vállam felett pillantottam hátra. Barna íriszei büszkeségtől csillogva meredtek rám, arcáról lágy mosoly köszönt vissza.
- Tökéletes voltál, kicsim – karjai bilincsként fonódtak körém, szorosabban, mint eddig bármikor. Levegőért szuszogva toltam el magamtól, tekintetem az övébe fúrtam. Egy könnycsepp folyt végig az arcán. Árván, magányosan gördült le álláig, majd hangtalanul hullott a semmibe.
- Mindennél jobban szeretlek, Natalia. Ezt soha ne felejtsd el. Egy nap remek táncos lesz belőled, akit csodálva bámul a közönség. Bízz magadban, és soha ne hagyjon el a remény!
A remény hátat fordítva sétált ki az életemből, ahogyan ő maga is.

Felocsúdva dörzsöltem meg szemeimet, a karfát szorongatva pillantottam körbe. A gép némaságba burkolózott, csupán néhány halk szó zavarta meg a csendet. Odakint csillagok ezrei szikráztak az égen, mint megannyi gyémánt,úgy ragyogták be az éjszakát. A fedélzet félhomálya hunyorgásra kényszerített, szemeimet összeszűkítve kerestem az ismerős arcot.
Merev vonásai szinte megrémítették az embert, ahogyan a semmibe merengve elmélkedett.
Ideje számvetést tartanod az élettel, Alexander   - belső énem cinikusan horkant fel.
Azt reméltem, hogy szenved. Hogy legbelül marcangolva üvölt a fájdalomtól, hogy felemészti a gyötrődés. Mindent egy lapra tett fel, most pedig vele együtt sodródunk a mélybe. A gyengeség nyomait kutattam rajta, hiába. Hiszen tudtam: akkor, ott, azon a napon valami eltört benne, a szerető férj, a gondoskodó apa semmivé lett. Mintha egy futótűz söpört volna végig a lelkén, mely hamuvá porlasztva minden jót éltette a kegyetlenséget, a bosszúvágyat, a haragot.  A lelke egy része meghalt és tudta, ezért csak magát okolhatja. Miatta hagyott el.
Lehajtott fejjel pillantottam ki az ablakon. Utáltam az emlékeket, a múltat, amely rideg késként nyílalt a szívembe újra meg újra. Egy forró, sós könnycsepp utat törve magának gördült végig arcomon, ujjaimmal sietősen utána kapva töröltem le. Gyűlöltem a gyengeségemet és a sebezhetőségemet, az érzelmeimet, melyek annyi sérülést hagytak a lelkemen.
- Kérjük kapcsolják be öveiket, hamarosan megkezdjük a leszállást – a nő lágy hangja kellemesen csengett a fedélzeten, szavait sűrű mocorgások követték, az övek kattantak, az utasok a székbe süppedve várakoztak. Ajkaimat összeszorítottam, szemeimet lehunyva győzködtem magam: ez csupán egy álom. Kilépve a terminál kapuján újra Moszkva édes levegőjét szívhatom. Reménykedve pillantottam ki az ablakon, ismerős helyek után kutatva.
A narancssárgás fényben úszó város,a távolban magasodó Eiffel- torony látványa mindenkit rabul ejtett, egyedül én merengtem a semmibe.
A múltat akarom, a tegnapot,azt, aki régen voltam.

Zayn Malik

Tekintetem a padlóra szegeztem, ujjaimat tördelve hallgattam a falon lógó óra mutatójának kattogását. A reggeli gyógyszerek mind az éjjeli szekrényen pihentek, pontosan ugyan ott, ahová Liam helyezte. Nagyot sóhajtva léptem be a fürdőbe, meredten pislogva  a tükörből visszaköszönő alakra.
Álla borostával díszített, haja kócos és rendezetlen volt, szemei minden csillogást elveszítve, beesve pihentek arcán. Ez lennék én? – hitetlenkedve simítottam végig arcomat. Ujjaimat friss sebek díszítették, néhány helyen apró vérfoltok száradtak bőrömre. 
Zayn Malik, milliók példaképe - keserű mosoly jelent meg arcomon, zsebeimben kutakodva húztam elő cigarettás dobozomat. Lassan engedtem ki ajkaim között  a szürkés füstöt, mely lomhán keringett a levegőben. Mintha egy kaleidoszkópon keresztül figyeltem volna a világot, a szoba apró, színes mozaikdarabkákból állt össze. Hátamat a hideg csempének támasztottam, a füstölgő csikket a csapba dobva váltam meg alkoholtól bűzlő ruháimtól. A jéghideg cseppek megannyi pofonként érték testem, látásom hirtelen kitisztult, fejem hasogató fájdalommal küzdött. Reszketve léptem ki a zuhanyfülkéből, ajkaimat összeszorítva némítottam el vacogó fogaimat.
Sietős léptekkel igyekeztem a szobába, a polcról lekapott melegítőt és pulcsit magamra húzva dörzsöltem össze tenyereimet abban reménykedve, hogy így hamarabb felmelegszik átfagyott testem. A szekrényen heverő gyógyszerekre pillantottam.
Vedd már be, te idióta! – homlokomat összeráncolva ráztam fejemet, messzire űzve a kétes gondolatokat. Megmarkolva a színes pirulákat a szemeteshez sétáltam, majd egyenként elengedve dobtam bele a fekete zacskóval kitömött fémdobozba.

- Jó reggelt, Zayn –  tekintetét néhány másodpercig tartotta rajtam, arcán halvány mosoly díszelgett. Kedvetlenül bólintottam egyet, a kitárt hűtő ajtajának támaszkodva szemléltem a polcok tartalmát. Szemöldököm összehúzva vizsgáltam a különböző színes dobozokat és zacskókat. Csupa egészséges ételek: szójatej, sovány húsok, sajtok, zöldségek és gyümölcsök, melyek szinte  hónapok óta nem fordultak meg nálam. Kérdőn pillantottam a fiúra, aki egy tál felett görnyedve kockázta éppen a különböző friss zöldségeket. Valami rohadtul hiányzik innen – mormogtam magamban.
- Hová tűntek? – torkomat köszörülve fordultam felé, rekedtes hangom erőtlenül csengett.
- Ahová tettem őket, Zayn. Semmi szükséged nincs azokra. Tessék, egyél. Rántotta és saláta. Végre valami értelmeset is vigyél be a szervezetedbe – az alaposan megpakolt tányért a kezembe nyomva látott hozzá a romok takarításához, a pultot törölgetve figyelte arcom.
- Liam, a francba, nem lehetne, hogy egyszerűen csak elhúzz innen? Meddig fogtok még váltott műszakban őrködni felettem? – a tányért az asztalra dobva hagytam magam mögött, feszült léptekkel közelítettem a nyugodt ábrázatú fiú felé. Remegő kezeimre pillantottam, melyeket zsebre dugva próbáltam rejtegetni. Mint egy rossz alkoholista.
- Addig, ameddig nem térsz észhez. Paul nagyon dühös rád. Minden címlapon ott vagy, mindenki a kirohanásaidról és a balhéidról beszél – a konyharuhát a székre hajtogatta, majd nagyot kortyolt a pulton lévő pohárból. Cinikusan horkantam fel, hátat fordítva sétáltam az erkélyre. London meglepően nyugodt volt, mindössze néhány ember lézengett az utcákon, legtöbbjük egy kávézóban vagy étteremben ücsörgött, menekülve a szemerkélő eső elől. Dühösen hajítottam messzire a zsebemben pihenő üres cigis dobozt, a jéghideg korlátot megmarkolva szívtam mélyeket a friss, reggeli levegőből.
- Zayn, a rajongók… - keze hirtelen vállamra nehezedett, tekintetét magamon éreztem.
- Megmondtam már, hogy kurvára nem érdekel! Elegem van a felhajtásokból, az állandó visításból, abból, hogy mindennel el kell számolnom számomra vad idegen embereknek. Az én életem, az én döntéseim, az én kurva felelősségem! Nem a tiéd, nem a fiúké, nem a rajongóké, hanem az enyém! – szavaim egyre hangosabbá és feszültebbé váltak, vállammal elsodorva törtem magamnak utat. A kemény faajtó csapódása visszhangzott a lakásban, az azt követő csend pedig nyomasztó súlyként nehezedett rám. Ujjaimmal fájdalmasan markoltam hajamba, miközben az éjjeliszekrényen heverő képre tekintettem. Mit adott meg neked ő, amit én nem?  

4 megjegyzés:

  1. úúúj részt akarok már most *-* kiváncsi vagyok de nagyon:( <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Headley,
      örülök, hogy ennyire várod a folytatást, igyekszem minél hamarabb hozni! :)
      xx Lily <3

      Törlés
  2. Most találtam rá a blogra és azt kell,hogy mondjam...LENYŰGÖZŐ
    Várom a kövit c: xx
    U.i.:+1 feliratkozó :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Szabina,
      nem tudok mit mondani, egyszerűen csak köszönöm, hogy így vélekedsz róla.:) Örülök, hogy várod a folytatást, igyekszem vele, a + 1 feliratkozásért pedig külön hálás vagyok! :) <3
      xx Lily

      Törlés