Sziasztok! Ugyan holnapra ígértem az új részt, de egy nap ide vagy oda, lényegtelen.:) Szóval megérkezett a következő fejezet! Elmondhatatlanul köszönöm a dicsérő szavakat, a díjakat a feliratkozásokat! Apropó, aki továbbra is nyomon szeretné követni a történetet, az innentől kezdve a bloglovin-on tegye meg! ( google reader megszűnése, stb.)Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket,éppen ezért a kommenteknek, a pipáknak és visszajelzéseknek nagyon örülnék! :)
Nos akkor, jó olvasást,
xx Lily
.......................................................................................
Darabok
a múltból
Natalia Konstantinova
- Nekem ez nem megy! Nem vagyok
elég ügyes – morcosan rogytam le a földre, térdeimet mellkasomhoz szorítva
figyeltem tükörképemet. Lágy mosollyal guggolt mögém, puha kezei finoman
simogatták arcom.
- Ugyan, kicsim,ne butáskodj, gyakorlás kérdése! Nem megy ez egyik napról a
másikra. És amúgy is, csodálatosan táncolsz – óvatos mozdulatokkal rendezgette
játékos tincseimet, melyek kíváncsian omlottak arcomba. Államat tenyerembe
támasztva pillantottam rá, számat reményvesztett sóhaj hagyta el. Hullámos, méz
szőke haja lágyan borult vállára,
tökéletes keretet adva hibátlan, finom vonásokkal teli arcának. Halvány mosoly
ült ki arcomra, karjaimat nyaka köré fonva szorítottam magamhoz.
- Na gyerünk, hadd lássam még
egyszer azt a táncot – kezeit térdére támasztva nyomta fel magát, majd a magnóhoz
sétálva várt. Apró bólintással jeleztem, mire az egész szoba megtelt
Rimsky-Korsakov csodás dallamaival. Nem érdekeltek a hibák, nem törekedtem a
tökéletességre. Táncolni akartam, minden érzelmet beleölve, szabadon
szárnyalva.
Vállam felett pillantottam
hátra. Barna íriszei büszkeségtől csillogva meredtek rám, arcáról lágy mosoly
köszönt vissza.
- Tökéletes voltál, kicsim – karjai
bilincsként fonódtak körém, szorosabban, mint eddig bármikor. Levegőért
szuszogva toltam el magamtól, tekintetem az övébe fúrtam. Egy könnycsepp folyt
végig az arcán. Árván, magányosan gördült le álláig, majd hangtalanul hullott a
semmibe.
- Mindennél jobban szeretlek,
Natalia. Ezt soha ne felejtsd el. Egy nap remek táncos lesz belőled, akit
csodálva bámul a közönség. Bízz magadban, és soha ne hagyjon el a remény!
A remény hátat fordítva sétált
ki az életemből, ahogyan ő maga is.
Felocsúdva dörzsöltem meg szemeimet, a karfát szorongatva pillantottam
körbe. A gép némaságba burkolózott, csupán néhány halk szó zavarta meg a
csendet. Odakint csillagok ezrei szikráztak az égen, mint megannyi gyémánt,úgy ragyogták
be az éjszakát. A fedélzet félhomálya hunyorgásra kényszerített, szemeimet
összeszűkítve kerestem az ismerős arcot.
Merev vonásai szinte megrémítették az embert, ahogyan a semmibe
merengve elmélkedett.
Ideje számvetést tartanod az
élettel, Alexander - belső énem cinikusan horkant fel.
Azt reméltem, hogy szenved. Hogy legbelül marcangolva üvölt a
fájdalomtól, hogy felemészti a gyötrődés. Mindent egy lapra tett fel, most
pedig vele együtt sodródunk a mélybe. A gyengeség nyomait kutattam rajta,
hiába. Hiszen tudtam: akkor, ott, azon
a napon valami eltört benne, a szerető férj, a gondoskodó apa semmivé lett. Mintha
egy futótűz söpört volna végig a lelkén, mely hamuvá porlasztva minden jót
éltette a kegyetlenséget, a bosszúvágyat, a haragot. A lelke egy része meghalt és tudta, ezért csak
magát okolhatja. Miatta hagyott el.
Lehajtott fejjel pillantottam ki az ablakon. Utáltam az emlékeket, a
múltat, amely rideg késként nyílalt a szívembe újra meg újra. Egy forró, sós könnycsepp
utat törve magának gördült végig arcomon, ujjaimmal sietősen utána kapva
töröltem le. Gyűlöltem a gyengeségemet és a sebezhetőségemet, az érzelmeimet,
melyek annyi sérülést hagytak a lelkemen.
- Kérjük kapcsolják be öveiket, hamarosan megkezdjük a leszállást – a nő
lágy hangja kellemesen csengett a fedélzeten, szavait sűrű mocorgások követték,
az övek kattantak, az utasok a székbe süppedve várakoztak. Ajkaimat
összeszorítottam, szemeimet lehunyva győzködtem magam: ez csupán egy álom. Kilépve
a terminál kapuján újra Moszkva édes levegőjét szívhatom. Reménykedve
pillantottam ki az ablakon, ismerős helyek után kutatva.
A narancssárgás
fényben úszó város,a távolban magasodó Eiffel- torony látványa mindenkit rabul
ejtett, egyedül én merengtem a semmibe.
A múltat akarom, a tegnapot,azt,
aki régen voltam.
Zayn Malik
Tekintetem a padlóra szegeztem, ujjaimat tördelve hallgattam a falon
lógó óra mutatójának kattogását. A reggeli gyógyszerek mind az éjjeli
szekrényen pihentek, pontosan ugyan ott, ahová Liam helyezte. Nagyot sóhajtva
léptem be a fürdőbe, meredten pislogva a
tükörből visszaköszönő alakra.
Álla borostával díszített, haja kócos és rendezetlen volt, szemei
minden csillogást elveszítve, beesve pihentek arcán. Ez lennék én? – hitetlenkedve simítottam végig arcomat. Ujjaimat
friss sebek díszítették, néhány helyen apró vérfoltok száradtak bőrömre.
Zayn Malik, milliók példaképe
- keserű mosoly jelent meg arcomon, zsebeimben kutakodva húztam elő cigarettás
dobozomat. Lassan engedtem ki ajkaim között
a szürkés füstöt, mely lomhán keringett a levegőben. Mintha egy
kaleidoszkópon keresztül figyeltem volna a világot, a szoba apró, színes mozaikdarabkákból
állt össze. Hátamat a hideg csempének támasztottam, a füstölgő csikket a csapba
dobva váltam meg alkoholtól bűzlő ruháimtól. A jéghideg cseppek megannyi
pofonként érték testem, látásom hirtelen kitisztult, fejem hasogató fájdalommal
küzdött. Reszketve léptem ki a zuhanyfülkéből, ajkaimat összeszorítva
némítottam el vacogó fogaimat.
Sietős léptekkel igyekeztem a szobába, a polcról lekapott melegítőt és
pulcsit magamra húzva dörzsöltem össze tenyereimet abban reménykedve, hogy így
hamarabb felmelegszik átfagyott testem. A szekrényen heverő gyógyszerekre
pillantottam.
Vedd már be, te idióta! – homlokomat
összeráncolva ráztam fejemet, messzire űzve a kétes gondolatokat. Megmarkolva a
színes pirulákat a szemeteshez sétáltam, majd egyenként elengedve dobtam bele a
fekete zacskóval kitömött fémdobozba.
- Jó reggelt, Zayn – tekintetét
néhány másodpercig tartotta rajtam, arcán halvány mosoly díszelgett. Kedvetlenül
bólintottam egyet, a kitárt hűtő ajtajának támaszkodva szemléltem a polcok
tartalmát. Szemöldököm összehúzva vizsgáltam a különböző színes dobozokat és
zacskókat. Csupa egészséges ételek: szójatej, sovány húsok, sajtok, zöldségek
és gyümölcsök, melyek szinte hónapok óta
nem fordultak meg nálam. Kérdőn pillantottam a fiúra, aki egy tál felett
görnyedve kockázta éppen a különböző friss zöldségeket. Valami rohadtul hiányzik innen – mormogtam magamban.
- Hová tűntek? – torkomat köszörülve fordultam felé, rekedtes hangom
erőtlenül csengett.
- Ahová tettem őket, Zayn. Semmi szükséged nincs azokra. Tessék,
egyél. Rántotta és saláta. Végre valami értelmeset is vigyél be a szervezetedbe
– az alaposan megpakolt tányért a kezembe nyomva látott hozzá a romok
takarításához, a pultot törölgetve figyelte arcom.
- Liam, a francba, nem lehetne, hogy egyszerűen csak elhúzz innen?
Meddig fogtok még váltott műszakban őrködni felettem? – a tányért az asztalra
dobva hagytam magam mögött, feszült léptekkel közelítettem a nyugodt ábrázatú
fiú felé. Remegő kezeimre pillantottam, melyeket zsebre dugva próbáltam
rejtegetni. Mint egy rossz alkoholista.
- Addig, ameddig nem térsz észhez. Paul nagyon dühös rád. Minden címlapon
ott vagy, mindenki a kirohanásaidról és a balhéidról beszél – a konyharuhát a
székre hajtogatta, majd nagyot kortyolt a pulton lévő pohárból. Cinikusan
horkantam fel, hátat fordítva sétáltam az erkélyre. London meglepően nyugodt
volt, mindössze néhány ember lézengett az utcákon, legtöbbjük egy kávézóban
vagy étteremben ücsörgött, menekülve a szemerkélő eső elől. Dühösen hajítottam
messzire a zsebemben pihenő üres cigis dobozt, a jéghideg korlátot megmarkolva
szívtam mélyeket a friss, reggeli levegőből.
- Zayn, a rajongók… - keze hirtelen vállamra nehezedett, tekintetét
magamon éreztem.
- Megmondtam már, hogy kurvára nem érdekel! Elegem van a
felhajtásokból, az állandó visításból, abból, hogy mindennel el kell számolnom
számomra vad idegen embereknek. Az én életem, az én döntéseim, az én kurva
felelősségem! Nem a tiéd, nem a fiúké, nem a rajongóké, hanem az enyém! – szavaim egyre hangosabbá és
feszültebbé váltak, vállammal elsodorva törtem magamnak utat. A kemény faajtó
csapódása visszhangzott a lakásban, az azt követő csend pedig nyomasztó
súlyként nehezedett rám. Ujjaimmal fájdalmasan markoltam hajamba, miközben az
éjjeliszekrényen heverő képre tekintettem. Mit
adott meg neked ő, amit én nem?
úúúj részt akarok már most *-* kiváncsi vagyok de nagyon:( <3
VálaszTörlésDrága Headley,
Törlésörülök, hogy ennyire várod a folytatást, igyekszem minél hamarabb hozni! :)
xx Lily <3
Most találtam rá a blogra és azt kell,hogy mondjam...LENYŰGÖZŐ
VálaszTörlésVárom a kövit c: xx
U.i.:+1 feliratkozó :D
Drága Szabina,
Törlésnem tudok mit mondani, egyszerűen csak köszönöm, hogy így vélekedsz róla.:) Örülök, hogy várod a folytatást, igyekszem vele, a + 1 feliratkozásért pedig külön hálás vagyok! :) <3
xx Lily