HATODIK

Drága olvasóim!

Először is elnézést szeretnék kérni a késésért! Első körben 26-ára ígértem az új részt, azonban kénytelen voltam 30-ára tolni, de végül sikerült ma befejeznem a részt, remélem nagy örömötökre! :) Nos, remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket, annak ellenére, hogy a két fiatal még mindig nem találkozott- azonban ez is egyre jobban közeledik. :) A kommenteket és pipákat ismételten nagyon szépen köszönöm, és nagyon-nagyon örülnék, ha ehhez a részhez is érkezne pár komment/pipa, hiszen nagyon kíváncsi vagyok a ti véleményetekre.:)

Nos, nem is húzom tovább az időt, kellemes olvasást mindenkinek, 

xx Lily 

..............................................................................

 Halovány boldogság 

Natalia Konstantinova 

Ajkaimba harapva méregettem tükörképemet, kezeimmel végigsimítva derekam vonalát. A tűzpiros koktélruha alakomat kiemelve feszült testemre, a fekete kiskabát tökéletesen passzolt lakk magas sarkúmhoz. Idegesen túrtam bele göndör tincseimbe, egyengetve kósza hajszálaimat. Nagyot sóhajtva biccentettem oldalra fejemet, kabátomat igazgatva figyeltem a mögöttem álló személy tükörképét. Megfeszült arcizmokkal követte mozdulataimat, szemei ruhámat méregették. Lépteit felém irányítva közeledett, szorosan mellém állva állapodott meg. Keze finoman érintette vállamat, tekintete az enyémet kereste.

- Nem mehetsz el vele, Natalia. Nem ismered őt – parancsnak tűnő szavai meglepő lágysággal hagyták el ajkait. Félt engem. Kezem arcához emelve simítottam végig sima, arcszesztől illatozó bőrét, zöld szemeim tekintetét keresve figyelték arcát. Pillantásomat elkapva fordultam az ajtó felé, táskámat magamhoz szorítva markoltam meg a kilincset.

- Csak egyszer hadd tegyem azt, amit szeretnék – az ajtó tompa puffanással záródott be, a lépcsőház szintről-szintre sodorta magával a visszhangot. Cipőm hangos kopogással érte a lépcsőt, kezem a korláton végigcsúsztatva szeltem a fokokat.

Friss tavaszi levegő csapta meg orromat, lágy esti szellő cirógatta arcomat. Szemem a sötét, lámpákkal halványan megvilágított utcát kémlelte, ismerős arcot kutatva. Egy öltönyös férfi homályos alakja közelített felém, mámorító illatát messziről magával sodorta a szél. Keze finoman nyúlt az enyémért, lágy csókkal jutalmazva kézfejemet. Lassan szelte át a köztünk lévő távolságot, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva játszadozott tincseimmel.

- Gyönyörű vagy, Rosalie – arcom halvány piros színt öltött magára, pillantásom arcán kalandozott. Ajkaim egymástól elválva fejezték ki csodálatom, ahogyan minden centit végigmértem tökéletes arcán. Kezét derekamra csúsztatva vezetett a ház előtt parkoló fekete autóhoz, ajtaját kitárva tessékelt bentebb a járműbe. Tekintetem lakásunk ablakára emeltem. Egy homályos alak rajzolódott ki a csipkés függöny mögül, sötét haját néhol megcsillogtatta a szoba halvány fénye. Pillantása szinte égette bőröm, feszülten markoltam bele kabátomba. Az autó lassan gördült az útra, az alak egyre távolibbnak tűnt, mégis gyomrom feszült görcsbe rándulva szűkült össze. Nagyot nyelve szorítottam meg az ülés karfáját, szemem sarkából figyelve a mellettem ülő férfit. Szemei az utat pásztázták, keze a kormányon pihent. Hátamat az ülésbe mélyesztve dőltem hanyatt, mélyeket lélegezve a kocsi hideg, klímával átjárt levegőjéből. Fejemben zavart űr uralkodott, fülemben szüntelenül ott csengtek a szavak: „Nem ismered őt.” Ajkaim cinikus mosolyra húzódtak, aprót fújtatva pillantottam ki az ablakon. Nem ismerem őt, ő sem ismer engem. Ahogyan én sem ismerem önmagam.

Mosolyom fokozatosan lágyult el. Azt hiszem, kvittek vagyunk, Francois.

Poharak koccanása, tányérok csörgése, halk szavak és nevetések egyvelege szűrődött ki az opálos üvegajtó mögül. Francois kezét felém nyújtva vezetett az asztalok között, gyors léptekkel követve az előttünk menetelő pincért.

Az étterem egy eldugott sarkában kétszemélyes asztalok pihentek ,feleségek és férjek, fiatal párok, fiúk és barátnőik foglaltak helyet az ízlésesen megterített asztaloknál. Francois lágy mosollyal fordult felém, kabátomat finoman elvéve húzta ki az asztalhoz szorosan betolt tölgyfa széket. Elmélázva vizslattam az étterem minden apró részletét, melyek leginkább egy, a svájci hegyekben álló aprócska faházra emlékeztették az embert. A világos fabútorok, a lámpák narancssárgás fényei melegséget árasztottak magukból, szinte otthon éreztem magam. A falakon nem talált üres helyet   tekintetem, akár merre pillantottam, aprólékosan megmunkált szekrények díszítették a falat, néhol régi képek, szobrok pihentek azok polcain.

Francois óvatos léptekkel próbált besasszézni az asztalok közötti szűkös résen, miközben kis híján magával sodorta a terítőt, és vele együtt a régi, kézzel festett porcelán tányérokat. Kínos mosollyal az arcán foglalt helyet, mialatt én mosolyomat próbáltam elrejteni az arcom előtt pihenő étlappal. Torkát megköszörülve böngészte a borlapot, a világ minden rangos helyéről talált magának az ember egy üvegnyi mámort. A franciaországi Bordeaux vidékétől, Spanyolország mélyvörös mediterrán borain át, az osztrák hegyek édes rizlingjeiig mindent megtalált a vendég, nem hiába ez Calais egyik legkedveltebb étterme.

Pillantásom ide-oda kapkodva olvastam a különleges francia ételek sokaságát, majd egy ismerős névnél megállapodva csaptam össze a bőrkötéses könyvecskét. Francois rendelésre készen állva várt, majd a pincérnek intve gyorsan elhadarta kívánságainkat. A középkorú férfi a zsebében pihenő fehér cetlire körmölte a szavakat, majd kedves mosollyal az arcán távozott.

Bokáimat összeszorítva simítottam végig combomon, feszélyezve éreztem magam Francois pillantásától. Félve tekintettem arcára, mintha valamiféle bűnt követnék el. Bűn, amely mindent romba dönthet.Volt valami Francois pillantásában, amely akaratlanul vonzotta tekintetem. Barna, néhol zöldes árnyalatú íriszei megbabonázva figyeltek, testem mintha elveszítette volna saját kontrollját. Ügyetlenkedve rendezgettem a terítő gyűrődéseit, odébb pakolva az útban lévő evőeszközöket.Kényelmetlenül fészkelődtem a párnázott széken, mintha sehogy sem találnám a helyem. Tekintetem a falon pihenő képekre szegeztem, miközben egyre kínosabbá vált a köztünk uralkodó csend.Talán hiba volt eljönnöm.

A pincér úrias léptekkel közeledett felénk, kezében egy hosszú, fekete üveggel. Választ nem várva töltötte meg poharainkat a vörös itallal, majd egy bólintás keretén belül távozott. Francois kezébe véve az öblös poharat emelte meg azt. Felocsúdva követtem őt, poharaink lágy csengéssel értek egymáshoz.

- A ma estére, és a folytatásra– hangjától megremegett erőtlen kezem, arcomat halvány mosoly díszítette. Francois tisztában van azzal, hogy mit akar tőlem. De én mégis mit akarok?                      

Zayn Malik 

Kedvetlenül húztam magamra a hófehér takarót, mely lassan hullott mellkasomra. Odakint apró szemekben szitált az eső, a cseppek halk kopogással érték az ablakot. Csendben hallgattam a szél suhogását, mely utat törve magának a nyitott ablak résén szökött be a szobába. Az égen sötétszürke felhők lustán gomolyogtak, elnyelve a Nap meleg sugarait. Kezem vastag pulóverem zsebében pihent, csupasz lábaimat a takaró alá begyűrve melegítettem.

Némán feküdtem a káosz közepén, a földön megannyi fotó hevert, törött képtartók darabjai, üvegszilánkok, melyek szétszóródva terítették be az öreg parketta lapjait. A falon lógó óra fekete mutatói percenként mozdultak el, a másodpercek hangos kattanással teltek.

A napok mintha kifolyva kezeim közül rohantak volna. Talán szerda van ma, vagy éppen vasárnap? Töprengve bámultam a hófehér plafont, szemhéjaim ólomsúlyúnak tűntek. A monoton élet megszokássá vált, akárcsak a kezdeti kényszeres magányérzet. Eleinte fájt az egyedüllét, mára ez a seb egy tátongó űrré vált bennem. Reméltem, hogy valaki észrevesz, hogy valaki meghallja néma kiáltásomat. S mikor segítség jött, én mégis eltaszítottam magamtól. Önfejűen viselkedtem, s ez az önző viselkedés meghozta gyümölcsét. Csakis én maradtam magamnak. Maradt még valami belőlem? Abból, aki egykor voltam?

Keserű ábrázattal nyomtam fel magam. Hátamat a hideg ágytámlának támasztva néztem körül, utat törve a romok között sétáltam az ablakhoz. Behunyt szemmel hallgattam a cseppek dallamos zuhanását, ahogy azok egymással versengve csattantak a szürke párkányon. Változást akartam, kimozdulni az istenverte állandóságból, és megint itt vagyok. Én,a magány és a szakadó eső. Unottan fordítottam hátat az ablaknak, az ajtót halkan húztam be magam mögött. Lassú léptekkel szeltem a lépcsőfokokat, miközben a lakás csendjét hallgattam. A nappaliból tv zaja szállt fel, a bugyuta mesehősök hangját örömteli nevetés követte. Kíváncsian léptem a helyiségbe, odabent Safaa ücsörgött a krémszínű kanapén. Halvány mosoly ült ki arcomra, óvatosan dobtam le magam a kékszemű szépség mellé. Húgom nem tétlenkedve azonnal hozzám bújt, magához nyomva vékony, erőtlen testem.

- Alig vártam, hogy végre lekászálódj a szobádból, egész nap bent gubbasztasz – karjait sértődötten fonta keresztbe, pillantását egy percre sem vette le a műsorról. Nagyot sóhajtva döntöttem hátra fejemet, megdörzsölve fáradt, kialvatlan szemeimet.

- Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. Pihenni akartam – halovány mosollyal szántottam végig fekete haját, miközben a távkapcsoló után ügyeskedtem elnyúlni. Safaa gyorsabbnak bizonyulva ragadta magához a hatalmat adó küyüt, mire reményvesztetten nyögtem fel.

- Ha már lekászálódtam, nem nézhetnénk valami olyat, amit én is élvezhetek? – bizakodóan emeltem rá tekintetem, ő azonban makacsul magához szorítva a távkapcsolót hosszasan rázta fejét.

- Egész nap az iCarlyt várom, nem gondolod, hogy elnyomom – felháborodott, mégis bájos hangjától elszégyellve éreztem magam, hogy egyáltalán a gondolat megfordult a fejemben, kezeimet megadást jelezve emeltem a levegőbe. Végtére is, lényegtelen melyik szennyen alszom el. Óvatosan csúsztam végig a heverőn, fejem alá egy bolyhos párnát betuszkolva helyezkedtem el. Safaa karjaimat maga köré fonva dőlt mellém, borostás arcomra egy hatalmas cuppanós puszit nyomva fészkelődött. Halk kacaja lassan ringatott álomba, mintha a legszebb altatót dúdolta volna. Az álom már félig magával ragadott, mikor minden erőmmel magamhoz szorítottam az aprócska lányt úgy, ahogyan régen. Az emlékek hirtelen törtek rám, a szívem mintha újra meg újra meghasadt volna.

 - Kérlek Zayn, ne menj el – azúrkék szemei tompán, minden csillogását elveszítve figyeltek, arcán kuszán folytak végig a sós könnycseppek. Lágy mosollyal guggoltam le mellé, ujjaimmal felszárítva könnyeit. Gyengéden szorítottam magamhoz, kezei bilincsként fonódtak testem köré. Arcát vállamba temetve szipogott, ujjai hajamat szántották végig. - Ha elmész minden megváltozik. Te is megváltozol és elveszítünk .

Hitetlenkedve hallgattam a szavakat, melyek egy kétségbeesett kislány ajkait hagyták el. S mégis,ez lett a valóság. Elveszítettek. Ahogyan én is elveszítettem saját magamat.

Testem megremegett a zaj hallatán, ijedtem kaptam fel fejemet. Álmos szemeimet dörzsölve nyomtam fel magam, tekintetem az ajtót pásztázta. Nagyot sóhajtva sétáltam a bejárat felé, mikor a csengő hangja ismételten végigfutott a lakáson.

- Az istenit jövök már, jövök – morogva helyeztem a kulcsot a zárba, a zár kattant, az ajtó halk nyikorgással tárult ki.

Szemeimet összeszűkítve vizsgáltam az előttem szobrozó alakot. Arca minden pontját végigmértem. Ismerős vonások köszöntek vissza, vörös haja lágyan borult vállára, arcát megannyi apró szeplő díszítette.  Az emlékeimben kislányként élt, s most mégis egy érett nő állt előttem. Nagyot nyelve pillantottam végig rajta, ellökve magam a kopottas ajtófélfától.

- Elise? – ajkaim bizonytalanul formálták nevét. Mégis mit keres itt?

Natalia Konstantinova 

Szótlanul róttuk az utcákat, lépteink egy ritmust diktáltak. Calais nyüzsgő utcái egy apró metropoliszra emlékeztetik az embert, a kávézók asztalai mind megteltek, a helyiségekből lágy francia dallamok szűrődnek ki. A kis utcák hatalmas terekbe torkollva egyesülnek, múzeumok és templomok, parkok sokasága ékesíti a várost.

Befordulva egy kicsiny, macskakővel kirakott utcába már messziről kivehető volt a hatalmas, impozáns épület. Oszlopai egyszerűek, letisztultak, az épület minden más része azonban ezer pompába öltözve hirdeti a barokk stílus túldíszítettségét. A nyugtalan formák, az aprócska szobrok első látásra nem férnek meg egymás mellett, mégis ezek adják az épület egészének szépségét. A város ezen része szinte üres volt, csupán néhány ember lézengett a téren.

A lépcsők alján egy megfáradt, idős úr állt, kezében egy öreg hegedűvel. Ősz szakálla bölcsességet sugárzott, szemei beesve csillogtak a Hold fényében. Ismerős dallamok szálltak keze alól, s egy percre újra Natalianak éreztem magam. Lábujjhegyre emelkedve adtam át magam Csajkovszkij remekművének, megfeledkezve magamról, s a világról, amely körbevett. Újra Moszkva levegőjét éreztem tüdőmben.

Erős kezek finoman fonták körbe derekam, meleg lehelete lágyan simogatta nyakam vonalát. Érintése egy perc alatt visszarántott a valóságba, fájdalmas tudattal ocsúdtam fel a keserédes képzelgésből. Jobb keze szorosan magához vont, derekam vonalát végigsimítva,  még másik kezének ujjai finoman szántották végig barna tincseimet. Hiába menekültem pillantása elől, mélybarna, zölddel átitatott szemei vággyal telve pillantottak ajkaimra, s én képtelen voltam eltolni magamtól. Testünk egybeolvadva ringatózott a lassú dallamra, szemeimet behunyva adtam át magam a mámoros érzésnek. Keze a tarkómra vándorolva fordított maga felé, ajkait megnedvesítve figyelte arcom. Felejtsd el Natalia, ez őrültség!

Hátrálni próbáltam, testem azonban jéggé fagyott kezei között. Ajkát óvatosan tapasztotta az enyéimre, szinte falta azokat. Az eszem szüntelen megálljt parancsolt testemnek, a harc azonban eldőlt.  Akarom őt...azt hiszem.