Drága olvasóim!
Nos, mint látjátok, megérkezett az új rész. Túl sok mindent nem tudok hozzáfűzni, talán csak abban reménykedem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Az egyik legfontosabb momentum olvasható ebben a részben, így remélem, hogy élvezettel olvassátok majd! :) Köszönöm, hogy egyre többen vagytok, ti vagytok a legjobbak! :) <3 Még utoljára szeretnélek megkérni arra, hogyha bloglovin-on követsz, akkor itt is tedd meg, mivel hamarosan szeretném eltüntetni a bloglovinos linket, és senkit sem akarok elveszíteni. :) (tudom, az előző bejegyzésben leírtam, többet nem is említem : Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket és pipákat, imádlak titeket! :) <3 Remélem ehhez is kapok párat.:)Nem rabolom tovább a szót, mindenkinek jó olvasást,
Puszi, Lily
................................................................................
Hibák
Zayn Malik
Üveges tekintettel bámultam a hófehér plafont, átadva magam a szoba
mámoros csendjének. Mindössze a mellettem fekvő lány szuszogása törte meg a
kísérteties némaságot, mellkasa egyenletesen emelkedett fel, majd préselte ki
fáradtan a levegőt. Félve pillantottam rá, megfigyelve arcának nyugodt, finom
vonásait. Tűz csókolta haja lágyan borult vállára, néhány kósza tincs arcába omolva simította végig tejfehér bőrét.
Félve hunytam le szemeimet, szemhéjaim álmosan buktak le. Minden
sötétben töltött perc halk sóhajokat sodort felém, érintéseket, csókokat,
melyek újabb sebeket ejtettek a lelkemen. Egy végtelennek tűnő filmszalagként
peregtek le a képek, a nyögések, minden egyes apró mozdulat újra és újra
megelevenedett előttem. Feszültem dobtam le magamról a takarót, testemet felnyomva
nyúltam földön pihenő nadrágom után. Előhúzva a kicsiny fém dobozt az ablakhoz
sétáltam, szemeimet a sötét, gomolygó felhőkön legeltettem. A szellő játékosan
terelgette őket, akár a juhász a hófehér bárányokat, melyek engedelmesen
menetelnek a reggeli harmatos fűben. Az ablak halk nyikorgással nyílt ki, a
friss levegő akár az üdítő nyári zápor, úgy zúdult be a szobába. A gyújtó
kattant, a cigaretta halk sercenéssel gyulladt meg. Szinte magával ragadott a
borongós, esős táj, a hideg szél játékossága, mely finoman simogatta kusza
tincseimet. Szemeim lassan csukódtak, újabb esélyt adva az emlékeknek. Ajkait
újra bőrömön éreztem, ujjai ismételten végigszántották sötét tincseimet. Verd ki a fejedből, Zayn. Idegesen
szívtam a slukkokat, a szürke füst lustán keringett a reggeli ködben. A csikket
messzire hajítva zártam el a hideg levegő útját, ruhámat magamra kapva sétáltam
az ajtóhoz. Halk mocorgásra kaptam fel fejemet, egy halk, bizonytalan hang
lepte el a szobát.
- Hová mész? – szavai bizonytalanul csengtek a levegőben, mintha a
választól tartana. Szemeit álmosan dörzsölte meg, fáradt testét erőtlenül
takargatta a hófehér takaróval.
- Haza – minden érzelmet kiirtva tekintetemből pillantottam rá,
szavaim határozottan hasították a levegőt. Kérdően pillantott rám, arcán
halvány mosoly futott végig.
- Feküdj vissza – veregette meg finoman a helyet, ahol néhány perce
még én pihentem. Pillantásom a padlóra szegeztem, majd újra rá emeltem. Nem láthatja, hogy gyenge vagyok.
- A tegnap este egy hiba volt Elise. Egy hiba, ami nem ismétlődhet meg
– szavaim kemények voltak, akár a hideg vas, s célt találva hasítottak a lány
szívébe. Arcába tódult vér egy perc alatt eltűnt, tekintete riadtan méregette
arcom. Értetlenkedve lépett felém, kezét arcomhoz simítva mélyítette
pillantását az enyémbe.
- Felejts el Elise. Én is ezt fogom tenni – időt sem hagyva hagyták el
a szavak ajkaimat, majd hátat fordítva sétáltam ki a szobából. Lábaim sebesen
szelték a fokokat, a bejárati ajtót halkan húztam be magam mögött. Kezem ökölbe
szorítva meneteltem a kihalt utcán, a reggeli hideg szellő szinte marta
arcbőröm. Egy újabb szálat előkapva gyújtottam meg a friss cigarettát, tüdőm
mohón szívta magába az édes nikotint. Minden gondolatot elfojtva
összpontosítottam a mámorra, mely minden egyes slukk után átjárta testem. Nem
akartam újabb sebeket, nem akartam több fájdalmat.
Hangtalanul osontam be a lakásba, egyenesen a konyha felé. A hűtőben
pihenő üveget markomba szorítva szeltem a fokokat, hátamat az ajtómnak
támasztva kattant a zár. A kupak halkan koppant a parkettán, a barna ital
égetve zúdult végig torkomon, keserű utóízt hagyva maga után. Lábaim minden
erejét elveszítve rogytam a földre, s az ital lassan bénított meg. Minden
érzékem elszállt, a szoba színei összefolyva lebegtek előttem. A mámor újból a
hatalmába kerített, újra megnyugvás járta át testemet. A magány hűséges barát. Erőtlenül
rogytam a földre, a hófehér plafon volt minden, ami előttem lebegett, a jéghideg whiskey hangtalanul folyt végig a
világos parkettán.
Egy távoli hang rántott magával, szemeim ijedten pattantak ki. A szoba
forgott velem, a parketta lapjai mintha jobbra-balra csúszkáltak volna lábam
alatt. A kilincsbe kapaszkodva húztam fel magam, testemből minden kontroll
elszállt. Testem erőtlenül puffant az ajtón, a kulcs után kapkodva kattant a
zár. A lépcsőfokokat kettesével szeltem , erőtlenül kapaszkodva a kopottas
korlátban. A csengő hangja újra végigszántotta a lakás minden pontját, az éles
hang szinte szétszakított. A falnak támaszkodva dörzsöltem meg arcom,
kitisztítva fátyolos látásom. Az ajtó hangos puffanással csapódott a falnak,
szemem egy mélykék szempárral találkozott. Szőke haja hanyagul borult vállára,
szemei aggódva vizslattak. Karja testem után kapva érintettek, melyeket
feszültem ráztam le magamról. Minden
érzelem magamra hagyott, szemeim megvetéssel pillantottak rá. Újabb hiba.
Natalia Konstantinova
Üveges tekintettel meredten az útra, a fák gyorsított filmszalagként suhantak
el mellettem. Testem megfeszülve süppedt az ülésbe, erősen megmarkolva a
karfát. Könnyeim már elapadtak, a sós cseppek odaszáradtak arcomra. Az autó
egyre csak gyorsult, a járműveket egymás után előzve pillantottam meg Coquelles
városának tábláját. A Nap csupán a horizontról köszönt vissza utolsó
sugaraival, az eget narancssárga és rózsaszín színek megannyi árnyalata
borította, mintha egy festő apró ecsetvonásokkal díszítette volna a kék
égboltot.
A város utcái üresen pangtak, csak néhány kóbor kutya üldözte egymást
a kihalt úton. Torkom kitikkadsz, ajkaim kiszáradva váltak el egymástól. Egy
pályaudvar tűnt fel a távolban, az induló vonat hangja már messziről
kiszűrődött. Az autó lassan fékezett le,
besorolva a parkolóban időző járművek közé. Apa időt sem hagyva tépett ki az
ülésből, karjait bilincsként fonta az enyém köré. Feszülten törtem ki
szorításából, testemet makacsul lefékezve támasztottam a kocsi oldalának.
- Az istenit Natalia, erre nincs időnk – hangja a szokottnál is
feszültebb volt, dühösen méregette arcom vonásait.
- Áruld el nekem, miért adjam újra a kezedbe a sorsom? – arcáról
minden érzelem eltűnt, ajkai egymástól elválva nyíltak szóra, torkán azonban
egy hang sem jött ki. Lába földbe gyökerezett, keze hanyagul engedte ki
szorításából a megpakolt bőröndöt, mely tompa puffanással ért földet.
- Mert nekem köszönheted azt, hogy még élsz – teste satuként szorított
a járműnek, pillantása dühvel átitatva égette bőröm.
- Élek? Miattad kellett otthagynunk Moszkvát! Te törted darabokra az álmaimat!
Miattad ment el anya – a szavak gondolkodás nélkül szálltak ajkaimról, a düh
ködként telepedett elmémre. A meggondolatlanság kerített hatalmába, olyan
sebeket szakítottam fel, melyek talán sohasem fognak begyógyulni. Az előttem
álló férfi szeméből minden tűz kihunyt, a keserűség tükröződött pillantásából,
tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Mintha
minden fájdalmat át akarna adni.
Ekkor már tudtam, hiba volt kiejteni ezeket a szavakat, a múlt azonban
nem változik. Keze hangos csattanással érte arcomat, bőröm lüktetett a
fájdalomtól. Egy cseppnyi megbánást sem olvastam le arcáról, mégis tudtam,
legbelül ostorozza magát, s túl büszke ahhoz, hogy ezt bárkinek is kimutassa.
Tekintetét elkapta rólam, a földön heverő poggyászt felemelve hagyott maga
mögött, alakja lassan homályossá vált, majd eltűnt a sötétségben.
Lábaimat minden erő elhagyta, esetlenül rogytam le a földre. Képtelen
voltam a sírásra, hiszen annyi könnyet hullattam már, s mi haszna volt? Öklömet
a kocsi oldalába fúrtam, ujjaimat sajogva szorítottam össze. Mit számít a test
fájdalma a lélek fájdalmához képest?
- Gyűlöllek – minden önuralmamat veszítve üvöltöttem az éjszakába, a
komor sötétség lassan nyelte el hangom.
„Mert nekem köszönheted azt, hogy még élsz!” – Veszteséget, fájdalmat, reménytelenséget és kitaszítottságot
köszönhetek neked Alexander, semmi mást.
A hatalmas üvegkupola egy akváriumra emlékeztette az embert, mely akár
egy prizma a fényt, úgy verte vissza a hangosbemondó szavait. Az emberek
türelmetlenkedve várták az éppen befutó vonatot, a tömeg egymást elsodorva
igyekezett felszállni. Apa maga elé tolva nyomott fel a kocsira, a megpakolt
utazótáskát kezében tartva haladt a sorok között.
- 202-203. ülés – biccentett oldalra az említett székeknél. A bőröndöt
maga mellé húzva foglalt helyet velem szemben, az asztalra dobva az adatokkal
teli kis cetlit. Folkestone, Anglia –
megrökönyödve olvastam az úti célt , pillantásomat apámra emelve hajítottam az
asztalra a jegyet.
- Oszd meg velem a hatalmas tervet – hangom keserűen szólt, a szavak
megvetéssel telve hagyták el ajkaimat.
Szótlanul fordult felém, keze ökölbe szorulva pihent a puha karfán,
teste megfeszülve süppedt bele az ülésbe.
- Ott kellett volna hagyjalak Boulogneban. Talán észhez tértél volna,
amikor fegyveresek rúgják rád az ajtót – szavaitól megremegtem, gyomrom kis
gombóccá zsugorodott. Soha sem tenné meg.
Csak rám akar ijeszteni. Félve szorítottam össze ajkaimat, megfékezve a
meggondolatlan szavakat. Védeni akar,
megóvni, inkább fogd be a szád – utasítottam csendre belső, tajtékzó
énemet. Idegesen vizslattam újra meg újra az asztalon heverő jegyeket, s
próbáltam megfejteni a megfejthetetlent. Ez
lenne ezentúl a sorsunk? Kivert kutyákként bujdosni?
Nagyot nyelve pillantottam oldalra, a hatalmas, sárga expresszvonat
sebesen száguldott a föld alatti csatornában. Félve markoltam bele a szék
karfájában, körmömet feszülten húztam rajta végig. A bezártság érzése lett úrrá
rajtam, levegőért kapkodva döntöttem hátra fejemet. A hold szikrázó fénye
helyett a Csatorna-Alagút izzó lámpái köszöntek vissza, a dombok és fák árnyai
helyett mindössze egy betonfal jelentette a tájat.
Szemeimet behunyva próbáltam álomba ringatni fáradt testem, a vagon
sercegő lámpáira azonban ijedten kaptam fel fejem minden egyes alkalomra. Kényelmetlenül
fészkelődtem az ülésen, lábaim hol keresztbe fonva, hol egymásnak szorítva
pihentek. Kezeimet idegesen tördelve figyeltem a mellettünk elsuhanó betontömböket,
órámra percenként pillantva számoltam vissza a hátralévő időt.
Az utasok nagy része apró párnájukat az ablaknak döntve aludtak, míg
néhányan pletykákkal teli magazinokat olvastak, vagy éppen egy izgalmas,
fordulatokkal teli regényt. A vagonban uralkodó némaság még inkább
feszélyezett, körmömmel idegesen doboltam az ablaküvegen. Pilláimat
ólomsúlyúnak éreztem, mégis, képtelen voltam az alvásra. Fejem az üvegnek
támasztva figyeltem az elhaladt lámpák elhaló fényeit, s hallgattam a gyilkos
némaságot.
A vonat lassan közeledett a felszín felé, tekintetem az előbukkanó
épületekre emeltem. Több emeletes házak magasodtak a fák között, néhol
fel-felbukkantak a tipikus angol téglaházak kicsiny ablakaikkal, aprócska
kertjeikkel. A jármű hangos kattogással lassított, a vasútállomás hangja
messziről szűrődött be a vastag ablakon keresztül. Az utasok álmosan kapták fel
pillantásukat, lomhán készülődve a leszálláshoz szorították magukhoz
csomagjaikat. Nyugtalanul pattantam fel, megragadva a bőröndöt vágtam utat
magamnak a csigalassú tömegen. Apa mögöttem igyekezve ragadta meg vállamat, maga felé fordítva fúrta
tekintetét az enyémbe.
- Semmi hirtelen mozdulat. Végig maradj mellettem, Natalia – keze
finoman vette át a bőröndöt, fejével az immáron nyitott ajtó felé bökött.
Mélyeket szippantva a tiszta levegőből ugrottam le a kocsiról, végigpillantva
az emberekkel teli állomáson. Folkstone állomása szinte semmiben sem ütött el
Coquelles városának épületétől. A magas, hatalmas üvegdarabokból összerakott
csarnok egy félbevágott gömbre hasonlított, melynek opálos üvegén keresztül
majdhogynem semmit sem lehetett érzékelni a mögötte zajló világból. Apa karomat
megragadva vágott utat a várakozó utasok között. Némelyik mérgelődve fordult
utánunk, kikérve magának az arrogáns, cseppet sem udvarias menetelést, apa
azonban ügyet sem vetve folytatta útját a leghátsó vagonhoz, mely a többitől
leválva nyitotta meg kapuit. Autók sokasága pihent a kocsiban, egyik a másiknak
szorulva parkoltak a színes járművek.
Apa mellém dobva a megpakolt bőröndöt sétált el, a személyzet tagjait
kutatva járkált fel-alá a sodródó tömegben. Egy fiatal, húsz év körüli fiú
kezdte el a kocsik leemelését a peron másik oldalán, ahol már a tulajdonosok
idegesen várták fent időző járműveiket. A piros Peugeut hamar lekerült a
megpakolt vagonról, apa óvatosan kitolatva a tárt kapukon fordult rá a
mellettünk húzódó autópályára. Szótlanul figyelte az utat, miközben én a
biztonsági övemmel bajlódtam, amely semmi pénzért sem akart megmozdulni.
Idegesen hajítottam el, feszültem dőltem hátra a fekete ülésbe.
- Bizonyára nem emlékszel Nyikolaj feleségére, Olgára – keze a
váltóért nyúlt, az autó egy másodperc alatt kezdett el gyorsulni. Fejem
határozottan nemet bólintott, érdeklődve fordultam a kormány mögött ülő férfi
felé. – Az ő bátyja egy angol nőt vett
el, egy ideig itt éltek, aztán Tenessee-be költöztek, így a ház most üresen áll
Bradfordban – egy percig sem vette le szemét az útról, ahol rajtunk kívül senki
sem időzött. Végig ez volt a terv, hogy
Angliába menekülünk. Tudta, hogy nem fogunk sokáig Boulogne-ban időzni, mégis
hagyta, hogy hamis szerelemmel áltassam magam. Idegesen fordultam az ablak
felé, testem megfeszülve kereste helyét a kényelmetlenné vált ülésen.
Fájdalmasan markoltam az ajtóba, egy könnycsepp árván kúszott végig
arcomon. Lassan, de mindent elveszítek.
Álmosan bóbiskolva nyomtam fel magam az ülésen, szemeimet dörzsölve
pillantottam ki az ablakon. A Nap lustán pislogott a hegy mögül, első
sugaraival beborítva a sötét eget. A narancssárga paradicsomban egy perc alatt
megjelent az élet, a harmatos fűben nyulak ugráltak, a távolban szarvasok
halovány árnya köszönt vissza. Bágyadtan döntöttem hátra a fejem, érdeklődve
pillantottam a mellettünk elsuhanó táblára. Manchester
28,5 mérföld, Bradford 74,2 mérföld.
Londont már órákkal ezelőtt magunk mögött hagyva szlalomoztunk a sávok
között, mögénk utasítva a megpakolt kamionokat. Apa arca fáradtnak tűnt,
feszülten kapaszkodott a kormányba, szeme vörösen izzott a kialvatlanságtól.
Ujjaim finoman érintették vállát, tekintetét egy pillanatra rám emelve halvány
mosoly futott végig arcán.
- Pihenned kellene – nyögtem elhalt hangon, miközben erőtlen
végtagjaimmal nyújtózkodtam. Egy kamiont kielőzve pillantott rám, majd
visszasorolva a sávba egy hatalmasat ásított.
- Semmi szükség rá, jól vagyok – jegyezte meg egy robot hangján,
mintha minden élet elszállt volna belőle. A kesztyűtartóban pihenő vízért
nyúlt, kiszáradt torkát hatalmas kortyokkal jutalmazta. Az üres üveget a hátsó
ülésre dobva markolta meg újra a kormányt, szemét megdörzsölve koncentrált az
útra.
Az angol időjárás nem sokáig cáfolt rá az ellenkezőjére, a színtiszta
reggeli égboltot hamar sötét felhők tucatjai takarták be. A szélvédőt apró
cseppek sokasága ostromolta, a narancssárga táj egy perc alatt sötétbe
burkolózott. A fák egymásba borulva hajlongtak, gyenge ágai recsegve ropogva zuhantak
a földre. Az ablaktörlő halk nyikorgással tisztította meg a szélvédőt, az ég hangos dörgéssel szórta a
villámokat.
A csigalassúsággal haladó kamionok között halványan rajzolódott ki egy
fekete autó körvonala. Kereke hangos csikorgással csúszkált a vizes aszfalton,
megelőzve az előtte haladó monstrumokat. A motor felbőgött, suhanó nyílként
száguldott el mellettünk a sötét BMW. A sebesen haladó autó nyomát oly’ hamar
elmosta az eső, mint ahogyan azt idehozta a szél. Feszülten dőltem hátra az
ülésben, a karfát szorongatva mocorogtam. Nagyot nyelve pillantottam oldalra,
az ablakon lomhán lefolyó cseppeket figyeltem.
A távolban egy kósza villám áldozatot találva hasította ketté az út
mentén magasodó fát, mely hangos robajjal rogyott a földre. Mintha a természet
eggyé vált volna a lelkemmel, emlékek ezrei szórtak villámot legbelül.
Az autó percről percre gyorsult, mintha milliónyi ló vágtázott volna
alattunk. A táj, akár egy elázott festmény, úgy mosódott össze, az eltévelygő
villámok vakuként világították meg a sötét vidéket. Nagyot sóhajtva hunytam le
szemeimet, minden kétes gondolatot elűzve elmémből. Nem találhattak ránk. Ez képtelenség.
Egy sötét alak rajzolódott ki velünk szemben, távol, az eső homályos
fátyola mögött. A halál fekete lovasa, a múlt hibáinak kísértete. Az autó szélsebesen
száguldott felénk, akár a végzet, mely elől nincs menekvés. Az idő megszűnt
létezni, mindössze szívem dobogása volt az, amit érzékeltem. Apa kezéért kaptam,
ujjaink szinte egybe forrtak, szemeimet zihálva csuktam le.
A fény hangtalan robajjal kerített hatalmába, minden hangot magába
nyelve, akár egy feketelyuk. Fülem tompán csengett, minden érzékem magamra
hagyott. Egy lélek szállt ki belőlem, melyet a fény úgy vonzott magához, akár a
mágnes. Testemen jóleső meleg futott végig, s egy percre a paradicsomban
éreztem magam. A mámor édes világában lebegtem, ahol a fény melengette arcomat.
S aztán minden elsötétült.
Szia Lily!
VálaszTörlésNem okoztál csalódást, gyönyörű az írás! A leírásaidat még mindig nagyon szeretem. A két szereplő részei közül nekem Zayn részei mindig egy picit jobban tetszenek, nem tudom, miért, lehet mert szeretnék egyszer belelátni egy fiú gondolataiba. :) Egy szó mint száz, jó fejezetet hoztál, várom a folytatást. ;)
XOXO, Caroline :)
Drága Caroline!
TörlésNem tudod elhinni, mennyire boldoggá tesznek a szavaid, annyira örülök, hogy így elnyerte a tetszésed az írásom.:) Nos, őszintén megmondom, én is jobban szeretem Zayn részeit, de furcsább is megírni, pont ezért, mert fogalmam sincs, egy fiú hogyan gondolkodna egy-egy helyzetben, így marad a képzelet.;))
Köszönöm a sok-sok dicséretet, remélem a folytatással sem okozok csalódást! :) <3
Sok-sok puszi, Lily
Ui.: amint lesz időm, ígérem, benézek az oldaladra és véleményezem! :) xx
Drága Lily!
VálaszTörlésWáo, ez a rész nem lett semmi, egyszerűen imádtam! Valamiért boldoggá tesz, hogy Zayn nem maradt Elise mellett, de az ajtó mögött rejtőzködő személyét még homály lepi, kíváncsian várom ki az új látogató! ( Remélem nem értettem félre a dolgot, és nem Elise az..elvégre ő vörös! ) Nat szemszögét feszülten olvastam, mikor láttam a mozgóképet már sejtettem, hogy valami fog történni. Mindenesetre eléggé sajnálom ezt a helyzetet, de izgatott is vagyok, mert már Bradford neve felmerült, így úgy érzem nem is kell olyan sokat várnom a találkozásukra.
Ismételten szeretném elmondani, hogy fantasztikusan írsz, kevés ekkora tehetséggel megáldott író van, nagyon felnézek Rád! A leírásaidat imádom, fogalmam sincs miképpen vagy erre képes, elképesztő! Imádom a történetet, a blogot, a kinézetet, Téged persze, egyszóval mindent! <333
Sok-sok puszi, Azy
Drága Azym!
TörlésIsmételten - mint úgy általában a kommented után - nem jutok szóhoz, egyszerűen nem győzők elégszer köszönetet mondani a sok dicséretért, amit minden fejezetnél kapok tőled!<3
Annyit elárulhatok, hogy az ajtó mögötti személy nem Elise, ezt jól látod, viszont lesz vele Zayn-nek problémája.:) Szegény Nataliat én magam is sajnálom, hiszen mindent elveszít. Viszont ez a baleset egyre közelebb sodorja őket egymáshoz! :)
Megint csak- vagy még mindig- nem tudok mit mondani, nem tudod elhinni, mekkora örömmel, boldogsággal tölt el az, hogy így gondolod, pont Te, aki annyira remek író! :) ( csak zárójelben, amikor azt olvastam, hogy felnézel Rám...na azért egy két könny elhomályosította a látásom :) )
Kevés ilyen olvasóm van, mint te, Azy, ezért nem tudod elég hálás lenni neked, imádlak! :) <3
Sok-sok puszi, Lily
Ez a rész is fantasztikus lett ahogy az előzőek is*-* Imádom:)
VálaszTörlésVan egy kis meglepi nálam:) http://lorenandjennalife.blogspot.hu/p/dijak.html
Drága Ibi!
TörlésNagyon szépen köszönöm a dicséretet, nagyon örülök, hogy ez is elnyerte a tetszésedet! :)
A díjért pedig nagyon hálás vagyok, amint lesz időm, kiteszem! :) <3
Sok puszi, Lily