TIZENHATODIK

Drága olvasóim,

Ritka alkalmak egyike, hogy pontosan két hét után hozom az új részt, de hát ez is megtörtént. A tanulás után jól esett az írás, szóval nem elképzelhetetlen, hogy tudom tartani ezt a fajta tempót.:)

A lényeg, hogy itt az új fejezet, és remélem elnyeri a tetszéseteket. 

Sok puszi, 

Bella

.....................................................................................

Valaki, akit sohasem fogsz elfelejteni

Natalia Konstantinova

Merengve bámultam a hófehér falat, az infúzió cseppenként adagolta az áttetsző színű folyadékot. Egy, kettő, három. Egy idősebb nő lépett be az ajtón, arca kifejezéstelen volt, tekintete üres. Rezzenéstelen arccal húzta ki kezemből a tűt, számat halk szisszenés hagyta el. A nő hátat fordítva hagyta

el a szobát, kezemen halványlila folt éktelenkedett.

Reszketve fontam körbe magamon karjaimat, lábaimat lassan mozgatva nyújtottam ki. Végtagjaim bizseregve engedelmeskedtek, lábfejem lassan spiccbe állva pihent a padlón. A hasogató fájdalom nyílként hatolt belém, arcom eltorzult a fájdalomtól. Nagyot sóhajtva pillantottam körbe a nyomasztó helységben, a fehér falak szinte megvakították az embert. Feszélyező érzés kerített hatalmába, az emlékek apró mozaikként tevődtek össze elmémben. A fájdalmas hónapok kísértetei magukkal ragadtak, ajkaimat összeszorítva ragadtam meg a szék karfáját. Nem engedek nekik.

Az ajtó lassan nyílt ki, a küszöbön egy magas, gesztenyebarna hajú férfi lépett be. Arcát borosta díszítette, mélykék szemei kíváncsian figyeltek. Kiegyenesedve fordultam felé, kezeimet összekulcsolva tördeltem ujjaimat. Kezében papírok tucatjai pihentek: leletek, zárójelentések. Halvány mosollyal helyezte őket az asztalra, szemüvegét levéve pillantott rám.

- Hogy érzed magad, Rosalie? – mély hangjától megremegtem, ajkaimat megnedvesítve emeltem rá tekintetem.

- Azt hiszem, jól vagyok- hangom erőtlenül csengett, a szavak bizonytalanul hagyták el ajkaimat.

- Kérlek, sétálj el az ablakig – lábait lazán keresztbe helyezve foglalt helyet az ajtó melletti fehér széken. Aprót bólintva vettem kezembe a szürke mankókat, testem bizonytalanul emelkedett meg. Talpam lassan érintette a talajt, lábaim bizonytalanul tették meg a lépéseket. Szinte már nem éreztem a fájdalmat, a társammá vált, eggyé vált a lényemmel. Az ablak egyre közelebb ért hozzám, a párkánynak dőlve préseltem ki a fáradt levegőt.

A férfi mutatóujján támasztotta meg fejét, tekintete minden apró mozdulatomat végigmérte. Lassan sétáltam vissza a székig, a mankót a falnak támasztva foglaltam helyet. Erőltetett mosoly futott végig az arcomon,ujjaimat idegesen tördeltem. Mondj már valamit.

-  A lépéseid még elég bizonytalanok, Rosalie. Ugyan a fizikoterápia segített, de további tornákra még be kell járnod – felegyenesedve lépett elém, papírjaimat a kezébe véve ragadta meg a kilincset – A következő kezelésen találkozunk.

Nagyot sóhajtva emelkedem fel, lassú léptekkel hagytam el a szobát. A folyosón csak néhány ember lézengett, néhányuk a székeken helyet foglalva merengtek, papírjaikat szorongatva vártak. Apa tekintetét rám emelve közeledett, karját felém nyújtva kapaszkodtam belé. Ezek az istenverte mankók. Némán lépdeltünk az ajtó felé, mely hangtalanul nyílt ki. A fekete autó az épület előtt parkolt, az ajtaja halk kattanással tárult ki. Testem lassan süppedt a székbe, kezem a biztonsági öv után nyúlt.

- Mit mondott az orvos? – hangja keserűen szólt, keze erősen ragadta meg a kormányt. A kocsi halk kerékcsikorgással fordult ki az útra, a fák lassan haladtak el mellettünk. Nem válaszoltam, kezemmel a rádió gombjáért nyújtózkodtam.  Mai slágereket ontott magából a szerkezet: pop és R’n’B , ütemes dallamok, melyek magukkal ragadják az embert. Félve pillantottam apára, kinek tekintete kérően vizslatott.

- Továbbra is járnom kell – hűvös hangon formáltam a szavakat, tekintetem egy percre sem vettem le a mellettünk elhaladó épületekről. A házak egymás másai voltak: barna téglából emelt falak, kicsi ablakok, piros cseréppel fedett tető. A házak előtt tuják magasodtak, némelyiket tökéletesre nyírt bokor ölelte körül. Az égboltot haloványan fedte a vékony felhő, a Nap szikrázva szórta szét sugarait. Kezemmel unottan simítottam végig combomat, fáradtan préseltem ki a levegőt tüdőmből. Fejemet az üvegnek döntve figyeltem a szürke aszfaltot, a fehér vonalakat, melyek összeolvadva suhantak el mellettünk.

Az egység hirtelen tört meg, a házak rengetegéből kitűnt az öreg épület. Nagyot sóhajtva nyitottam ki a kocsi ajtaját, jobban megfigyelve az otthonunkká vált senki földjét. A ház ablakai opálosnak hatottak a portól, az emelet homlokzatát kopott deszkák díszítették.  Egy pillanat erejéig hunytam be szememet, egy pillanatra, melyre magukkal ragadtak az emlékek. A kastélyszerű ház hatalmas ablakaival, kovácsoltvas kerítésével, a kertet díszítő szökőkút, a tökéletesre metszett rózsabokrok.

A világ tetején éreztem magam, s egy perc alatt a mélybe zuhantam.

Fejemet megrázva űztem távol a gondolatokat, melyek csak sebet ejtenek rajtam. Mit számít, hogy ki voltam? Senki sem ismer, senki sem tud rólam. Natalia halott. Aprókat lépdelve szökkentem fel a lépcsőn, fáradtan rogytam le a nappali közepén pihenő kanapén. Undorodva néztem végig a házon, s képtelen voltam felfogni, hogy ekkorát buktunk. Az élet most adja csak az igazán nagy pofonokat.

- Rosszul vagyok ettől a helytől – idegesen csúsztattam arrébb a mellettem fekvő újságokat, a lapok recsegve gyűrődtek össze. Apa rezzenéstelen arccal fordult a konyha felé, a csapból jéghideg vízt engedve poharába. Szótlanul támaszkodott a pultnak, kifejezéstelen arccal tekintett körbe a házon.

A Konstantinovok ennél többet érdemelnek, egy Konstantinov büszke. Büszkébb annál, hogy kivert kutya módjára egy romhalmazban bujkáljon. Cinikus mosoly futott végig arcomon. Nem vagyok már Konstantinova.  Turner vagyok, egy bradfordi koszfészekből.

Zayn Malik

A párkánynak támaszkodva dobtam el a csikket, szemeim fáradtan bámulták a távolt. A Nap az égbolt tetején fénylett, fényét apró felhők takarták. A ház kísérteties csendbe burkolózott, egy lélek sem bolyongott a folyosókon. Lépteim halk visszhangot vertek, minden szívdobbanást tisztán halott az ember. Kezeimet zsebre csúsztatva nyitottam ki a hűtőt, étel után kutatva pásztáztam a polcokat. Narancslé, tej, gyümölcssaláta, joghurtok, sajtok, zöldségek gyümölcsök köszöntek vissza mindössze. Apa képes ezeket megenni, vagy csak engem tisztelnek meg azzal, hogy nincs itthon normális kaja?

Fintorogva zártam be az ajtót, a hűtőre függesztett szórólapot letépve tárcsáztam a rajta lévő telefonszámot. Inkább egy sonkás pizza, mint az a rohadt joghurt.

Fáradtan dobtam le magam a kanapéra, unottan kapcsolgatva a TV-t. Zenecsatornák, nevetséges szappanoperák, talkshow-k tucatjai, egy értelmes műsorral sem szolgáltak az adók. A távkapcsolót  a kanapéra dobva nyomtam fel magam, az ablakhoz sétálva merengtem a szomszédos házra. Szemöldökömet összehúzva figyeltem ablakait, mely akár a páncél, úgy védte a mögötte lévő világot. Szavai újra fülemben csengtek, arcomon halvány mosoly futott végig. Vajon a Jégkirálynő hogy van?

Szinte magam előtt láttam bosszús arcát, makacs pillantását, mely taszítva pillantott rám, s ő akarata ellenére érte el ennek ellenkezőjét. Meg kell őt szereznem.

Gondolataimból a ház előtt elhaladó fekete BMW hangja rántott vissza, mely a szomszéd ház feljárójáról gurult le. Feleszmélve ráztam meg fejemet, egy pulóvert magamra kapva nyúltam a kilincsért. Ideje megolvasztani Miss Hűvöst.

Torkomat köszörülve kopogtam be a hatalmas tölgyfaajtón, kezemet zsebre csúsztatva figyeltem a ház apró részleteit: az omladozó homlokzatot, a kopott deszkákat, az öreg veranda oszlopait, az ablakok karcos üvegét. Az ajtó lassan nyílt ki, az apró résen a barna tincsek rengetegéből egy tompán csillogó szempár köszönt vissza. Arca rezzenéstelen maradt, pillantásából azonban lerítt: nem szívesen látott vendég vagyok.  Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, apró lépéssel közelítve a lány felé.

- Mit akarsz? -  Szóval már megint itt tartunk. Ráfagyott mosollyal az arcomon léptem előre, mellkasom az ajtót súrolta. Apró lépéssel hátrált tőlem, körmével mélyre vájt az ajtóban.

- Gondoltam örülnél egy kis társaságnak – kifejezéstelenül figyelte arcom, azt hiszem, egy cseppet sem sikerült őt meggyőznöm. Oké, Malik, kicsit jobban bedobhatnád magad.

- Neked nincs jobb dolgod, mint ide járkálni? Menj haza – hűvös szavakkal fordult el tőlem, testét az ajtónak támasztva próbálta becsukni azt. Lábamat a réshez csúsztatva tartottam meg a nehéz faajtót, kezemet a keretre helyezve mértem végig a lányt. Arca hófehéren ragyogott, orrát aprócska, szinte láthatatlan szeplők díszítették. Világos tincsei lágyan omlottak szemébe, feje tetején lévő kontya hanyagul csúszott szét. Tekintetem mélyen az övébe fúrtam, s elégedetten könyveltem el a szemében forrongó dühöt.

- Jelenleg semmi dolgom, drága Rose – a szavak nyájasan hagyták el ajkaimat, összeszűkült szemekkel pillantott végig rajtam – Ne vedd tolakodásnak, de semmit sem tudok rólad, Bradfordban pedig imádunk ismerkedni. Zayn vagyok, Zayn Malik – kinyújtott kezemet ijedten figyelte, pillantását oldalra szegezve tűrte füle mögé az előre bukó tincseket.

- Rosalie, Rosalie Turner- hideg ujjait lassan, bizonytalanul csúsztatta tenyerembe, kezét félve kulcsolta össze az enyémmel. Nem nézett rám, pillantását a padlóra szegezve lépett hátrébb, kezét kicsúsztatva az enyémből. A barátságos gesztusok mit sem értek, a láthatatlan falat makacsul tartotta köztünk. A saját magad börtöne vagy, kislány.

A némaság szele söpört végig, percekig szótlanul figyeltük a másikat. Kezemet keresztbe fonva köszörültem meg torkomat, testemet a ház falának támasztva.

- Nincs kedved esetleg beszélgetni? Vagy jobb odabent ücsörögni egyedül a sötétben? – mély basszussal törtem meg a csendet, kezeimet zsebre dugva löktem el magam az ajtótól. Szemöldöke összeugrott, egyik lábáról a másikra támaszkodva nyílt szóra ajka, azonban egy árva hang sem hagyta el száját.  Szemében tisztán csillogott az ellenkezés vágya, a gondolatok mégsem torkollottak tettekbe. Némán húzta be maga mögött az ajtót, hátával a falnak támaszkodva lépett ki  a verandára. Kezeit mereven fonta össze mellkasa előtt, lábait egymáshoz szorítva meredt rám. Óvatosan mértem végig apró termetét, vékony testét, melyet egy vastag, szürke pulóver fedett. Vonásai finomak voltak, s a napfényben végre megcsillantak szürkével itatott zöld szemei. Arcomra lassan ült ki a komolyság álarca, nagyot nyelve merültem el a zöld tengerben. A mérhetetlen fájdalom tengerében.

- Beszélj – hangja hirtelen rántott magával  a valóságba, értetlenül pislogva meredtem rá. A modorán kár lett volna meglepődnöm, s próbáltam felülkerekedni a saját magam büszkeségén. Ez a harc hosszú lesz. Túlságosan is hosszú.

Natalia Konstantinova

Feszülten bámultam a fiút, kíváncsi tekintete elől menekülve pillantottam oldalra. A kellemes, meleg szél lágyan simogatta bőröm, a halvány napfény meleget sugározva ölelt magához. Némán bámult rám, s idegesen álltam egyik lábamról a másikra. Nem szólt egy szót sem, tekintete azonban minden apró pontomat végigmérte. Beszélj már az istenit.

Hátat fordítva sétált le a lépcsőn, kezét zsebre dugva foglalt helyet annak utolsó fokán. Egy fűszálat kitépve fordult hátra, kezét felém nyújtva hívott magához. Számat fáradt sóhaj hagyta el, értetlenül pillantva rá, s mégis belementem a játékába. Lassú léptekkel közelítettem felé, helyet foglalva mellette.

- Szóval Rosalie, mesélj magadról – testem megremegett hangjától, tekintetem az előttem magasodó fákra emeltem. A lombok között halvány sugarakban tört át a nap, a levelek smaragdzölden csillogtak.  Mit akarsz hallani, Zayn? A menekülést, a gyilkosságokat, a balesetet, vagy a történetet, miszerint hogyan letten milliomos nőből egy bukott senki?

- Utálom, ha valamit rám kényszerítenek – óvatosan markoltam meg a fűszálakat, melyek tenyeremet vágva váltak el a talajtól. Zayn arcán lágy mosoly futott végig, tekintetét rám emelve figyelt.

- Ezt vegyem célzásnak?

- Annak veszed aminek akarod – vállat rándítva néztem szemébe, s ő gyorsan elkapta tekintetét. Nem szólt semmit, lábaival ütemesen dobolt a lépcső oldalán.

- Csak a barátod akarok lenni, Rose. Engedd el magad.

- Nincs rád szükségem – a szavak halkan hagyták el a számat, fejemet oldalra szegezve pillantottam arcára.

- Most még ezt mondod. Pedig a barátod leszek, a támaszod, a bizalmasod. Olyasvalaki, akit sohasem fogsz elfelejteni.

Értetlenkedve pillantottam rá, szemeim összeszűkülve figyelték. Arcát mosoly díszítette, szemében olyasfajta magabiztosság csillogott, melybe egykori önmagamat láttam. Magamat, ahogyan színpadra lépek a Bolshoi termében, egy magabiztos embert tervekkel, álmokkal.

Az elhatározottság fénye volt, a meg nem hátrálásé. „Olyasvalaki, akit sohasem fogsz elfelejteni.”

Talán ő tudta, amit én még akkor nem. A sorsot, a jövőt, a fájdalmakat, amik előttünk álltak. 

TIZENÖTÖDIK

Drága egyetlen, kitartó olvasóim!

Sajnálom, hogy ennyi ideig nem jelentkeztem, de nem könnyű szabadidőt találnom az elmúlt pár hónapban. Lényeg a lényeg, hogy megérkezett az új rész!

Nagyon, de nagyon szeretném megköszönni, hogy már ennyien vagytok, hihetetlenek vagytok! 

Nem is szaporítanám tovább a szót, remélem tetszeni fog a rész, és nagyon, de nagyon örülnék kommenteknek, visszajelzéseknek! :)

Imádlak titeket, puszi, 

Bella

...................................................................

Meg kell szereznem

Natalia Konstantinova

Sötétség. Mély feketeség fojtogatott, pilláim súlytalanul emelkedtek meg. Csend honolt mindenhol. Odakint fák ágai recsegtek, halk morajt adva az éjszakának. Minden élettelen, szürke, és sötét. Megöl.

Óvatosan nyomtam fel magam, hátamat az ágy támlájának döntve nyújtózkodtam az aprócska lámpa kapcsolójáért. Halovány, narancssárgás fény töltötte be a szobát, a körte halkan gyúlt fel. Kíváncsian néztem végig a sivár szobán, a kopott, halványzöld falakon, melyet egykor virágok ezrei díszítettek. Félve hunytam be szemeimet. Vajon emlékszem még a szobámra?  A védőbástyámra, a magány örökös szigetére. A falakra, melyeket képek ezrei borítottak, emlékek apró mozaikdarabkái. A hatalmas, fehér oszlopokkal körbevett ágyra, mely királyi méretével szinte az egész szobát elfoglalta. A baldachin, mely lágyan omlott a földre, s amin a Nap sugarai finoman szűrődtek át nap mint nap.

Olykor a valóság szebb, mint az álom. Mégis, ma is a keserű valóság ragadott magával. Az illúzió sötét árnyai. Keserű arccal fordultam a fal felé. Nem ránthatnak újra  a mélybe.

Az ajtó mögött magasodó festmény kerete tompán verte vissza a fényt. Arany borítása rég megkopott, akárcsak régi fénye. A képen magasodó, sötét hajú lány kecsesen emelte kezeit a magasba, háta egyenesen hajlott hátra, alakja tökéletes pózban állva fénylett a Bolshoi termében. S egy pillanatra mintha magamat láttam volna, lábfejem megfeszülve, tükörképként követte a képet. Lassan emelkedtem meg, lábaim bizonytalanul remegtek meg. Makacsul emeltem el tekintetem a lábaimnál heverő mankóról. Nem leszek egy tárgy rabja. Nincs szükségem rá. Apró léptekkel haladtam, akár egy gyermek, aki először közelít az anyja felé. Fogaimat összeszorítva tűrtem a tehetetlenséget, a fájdalmat, mely nyílként hasított belém. Kezeim az ablak párkányát  szorították, testem a hideg falnak támasztva pillantottam ki az ablakon. A mélykék égboltot csillagok ezrei díszítették, megannyi kristályként beragyogva az eget. Hunyorogva tekintettem a szomszédos ház ablakára. A függöny mögött egy alak rajzolódott ki, széles válla, magas alakja mostanra felismerhetővé vált. Ablaka hangtalanul nyílt ki, ajkai közül lomhán szállt a füst. Óvatosan megbújva figyeltem megfeszült arcát, kócos haját, rezzenéstelen vonásait. Szinte fülemben hallottam mély basszusát, melytől összerezdülve kaptam el tekintetem. Volt valami abban a fiúban, ami taszított. A modora, vagy talán a határozottsága? Egy hang, ami azt mondja, menekülj tőle, hagyd.  Ő a tűz, és én a víz, mely végleg kiolthatja a másikat.

Szemöldököm összehúzva kortyoltam bele a gőzölgő teába. A puha takaró lassan csúszott le meztelen vállamról, a hideg hullámként söpört végig testemen. Apa szótlanul lépett be az ajtón, kezében papírok tucatjai pihentek. Hanyagul dobta őket az asztalra, a számlák, újságok sokasága egymásra csúszva hullottak a földre, egyet kivéve. Egy fehér borítékot szorongatott kezében. Hitetlenkedve fordultam felé, keze óvatosan nyújtotta a levelet.  Türelmetlenkedve téptem szét a borítékot, a friss papír recsegve nyílt szét. Szám apró mosolyra húzódott a rég látott betűk láttán, melyek ide-oda kanyarogva alkottak egy egészet. Tekintetem izgatottan cikázott a sorok között, minden egyes szó olyan volt, akár egy öltés a nyílt seben. Jól van. Alina jól van.

Szinte megjelent előttem a kékes szempár, arcába boruló szőke tincseivel. A kicsiny kezeket kezemben éreztem, szuszogása fülemben csengett. Pokolian hiányzol. Tekintetem fátyolként borította a könny, arcomon egy aprócska csepp gördült végig.

- Nyikolaj vigyáz rá, Nat, és ígérem, nemsokára újra itt lesz velünk. Talán minden olyan lesz, mint régen – keze óvatosan csúszott vállamra, hangja szelíd volt, szavai reménnyel teltek. Talán. Egy szó, mely a biztosat megöli, s a talaj a lábam alatt egy pillanat alatt ingataggá válik.

- Talán – hangom erőtlenül csengett, fejemmel aprót bólintottam. Bizonytalan tekintet pásztázta arcom. Hiszen mind a ketten tudtuk: a múlt elmúlt.

Szótlanul nyomta fel magát  a kanapéról, lassú léptekkel közelítette meg a konyhát. A kávéfőző halk sercenéssel adagolta a barna italt, a csésze falának halk morajlással csapódott a kanál. Kérdően emelte a csészét felém, mire elutasítóan ráztam meg a fejemet. Dideregve nyúltam a kanapéról lelógó takaróért, lábaimat finoman mellkasomhoz húzva bámultam ki a szemben lévő hatalmas ablakon. A ház mellett magasodó fák ágai között aranyszínű sugarak szűrődtek át, a füvön drágakőként csillantak meg a reggeli harmat cseppjei, a levegőben kristályként ragyogtak a porszemek. Hunyorogva emeltem el tekintetem, végigmérve a hatalmas lakást. Sivár, csupasz falak köszöntek vissza, a padló lapjai néhol elmozdulva recsegtek-ropogtak. Az egykor díszes kandalló csak régi árnya önmagának, a régi, tipikus orosz arisztokrata világ múltja csak távoli lázálomnak tűnt. Fintorogva kortyoltam bele teámba, miközben a párkányt fedő vastag portakarót szuggeráltam. Az ablakokat, melyeket takaróként fedett a kosz, a padlót, melynek eredeti színét csak sejteni lehetett. Hiába, egy férfi sohasem lesz házias.

- Elkelne itt egy takarítás– apa kíváncsian nézett ki az újság mögül, érdeklődve hallgatta szavaimat. Kínos pillantással vakarta meg tarkóját, elismerő tekintettel nézett körbe a lakáson.

- Ha már itt tartunk, néhány új bútor, vagy éppen egy teljes felújítás sem ártana.

Bizonytalanul bólintottam, a szavak mögöttes jelentése megrémített. Látom még valaha Moszkvát?

Képtelen voltam elszakadna Oroszországtól, s a napok egyre csak szaporodtak Bradfordban. Napok, melyek megfojtottak, s úgy éreztem, minden egyes perc  elvesz belőlem egy darabot. Natalia lassan eltűnik, Rosalie pedig egy láthatatlan, jelentéktelen senki.  Végtére is, a lényeg egy, s ugyan az: egyedül vagyok.

Zayn Malik

Egy pillanat, s mindennek vége lehetne. A vakuk villanásának, az emlékek gyötrő fájdalmának. Csak behunyom a szemem, és itt hagyok mindent.

Erősen markoltam meg a kormányt, lábammal mélyebbre taposva a gázpedált. Szemeim üvegesen pásztázták az utat, testem belesüppedt az ülésbe. Éreztem, hogy az adrenalin átjár, kezeim szinte remegtek a sebességtől. Éles kanyar következett, a kormányt erősen megrántva vettem be azt. A fekete sportkocsi szinte siklott a göröngyös úton, a motor hangos robajjal vette az akadályokat. Kezeimmel erősen szorítottam a kormányt, az autó percek alatt ért fel a dobok közé. A motor egy pillanat alatt ált le, a kulcsot a zsebembe dugva szálltam ki. Kezemmel a nyitott ajtónak támaszkodva emeltem le napszemüvegemet, ujjaim között egy cigarettát szorítva. Tüdőm mohón szívta magába a mérget, miközben szomjazva kapkodott a kristálytiszta levegőért. A smaragdzöld, térdig érő fű csendesen hajlongott a szélben, a fák ágai halkan ropogtak.

Az elnyomott csikket messzire hajítottam, kezemet zsebre dugva hallgattam a szél táncát. A magány mentsvára ez, egy hely, mely mindenki előtt titok. Mindenki előtt, kivéve egyet.  Éles késként hatol belém fájdalom, a múlt démonjai újabb karmokkal ragadtak meg. Apró fejrázással űztem el a sötét gondolatokat, lerázva magamról a tegnap árnyait. Elmúlt, Zayn, a francba is. Engedd el magad. Ideje új fejezetet nyitnom.

Az ajtó halk csapódással érte a falat, a ház kísérteties csendben úszott. A konyhából íncsiklandó illatok lengték be lakást, a nappaliban halkan szólt a TV. Kíváncsian indultam meg a konyha felé, ahonnan halk morajok szűrődtek ki. Összehúzott szemöldökkel pillantottam körbe az üres helyiségben, egy árva lélek sem volt ott.  Hátrálva közelítettem meg az ajtót, testem azonban hirtelen egy másik testnek csapódott, kezem reflexszerűen emeltem a levegőbe.

- Hé, Zayn, haver, nyugi – érdeklődve fordultam az ismerős hang felé, arcomon meglepettség tükröződött.

- Danny, Ant? Basszátok meg, a frászt hoztátok rám – kezeim megkönnyebbülve lazultak el, megfeszült testem lassan elengedett. A két ismerős arc kíváncsian figyelte arcomat, s még ennyi év után sem tudtam, a nyájas tekintet mögött érdeklődés vagy szánalom rejtőzködik.

- Olyan vagy mint régen, egy ijedős kislány – Danny arcán hatalmas vigyor terült szét, öklét a vállamba mélyesztve várta reakciómat.

- Marha elmés volt, Riach – szemeimet megforgatva léptem be a konyhába, egy poharat a csap alá nyomva töltöttem meg a hideg, kristálytiszta vízzel. A két fiú egy szót sem szólt, egy perc alatt magukra húzták a komolyság komor maszkját. Az ajtófélfának támaszkodva figyelték mozdulataimat, kifejezéstelen arcomat. Már megint ez  a francos szánakozás.

-  Sajnáljuk, hogy nem voltunk itt melletted, Zayn, de az anyád…

- Nincs szükségem magyarázatra, pláne nem tőletek. Hagyjuk a francba az egészet, elegem van a szánakozó, siránkozó szövegekből. Túl vagyok az egészen, jól érzem magam – fejemmel a nappali felé biccentettem, Danny és Ant némán követtek. A fotel hangtalanul süppedt be alattam, a két srác bűnbánó tekintettel figyelték mozdulataimat.

Kezeimet kérően tártam szét, s a szavak helyett a pillantások hamarabb révbe értek. Ant arcán halvány mosoly jelent meg, kezeit összecsapva fordult felém.

- Újból egymásra találásunk alkalmából hétvégén elmegyünk bulizni. Mint a régi szép időkben- a fiúk arcára pillanatok alatt kiült az izgatottság, mindössze én ültem tovább komor arckifejezéssel, mely felért egy erős visszautasítással. A fenébe is Zayn, ne legyél már ilyen kibaszott önző!

- Legyen – rántottam meg vállaimat – Mint a régi szép időkben.

Halvány mosoly futott végig az arcomon. Mindent veszni hagytam volna a múltból. Minden embert, minden emléket, mik magukhoz láncoltak. Mégis, végignézve ezen a két emberen megértettem azt, amit a lelkem előttem tudott.  Nem szabad mindent és mindenkit elengedni.

Örömtelt arccal nyújtotta felé kezét Ant, kezem a kezébe csapva húzott magához. Egy baráti ölelés, mely több erőt ad a mindennapokra, mint bármi más ezen a földön. Danny nagyot sóhajtva dőlt hátra lábát egymásra dobva lökte arrébb a távkapcsolót. Száját apró köhögés hagyta el, érdeklődve  fordultam felé. Lányos zavaromban idegesen toltam el magamtól Antony-t, tarkómat vakarva foglaltam helyet. Fáradtan dőltem hátra a fotelben, szemöldököm felhúzva pillantottam rájuk. Na, lássuk a medvét.

Néhány másodperces csend lengte körbe a helységet. Semmi mocorgás, sem köhécselés nem zavarta meg a némaságot. Egy árva szó sem hagyta el szánkat, a három szempár kínosan figyelte a másikat. Talán tévedtem. Az idő és a távolság mégiscsak szakadékot vájt közénk.

Lassan törtek felszínre a gondolatok, a szavak akadozva szálltak a levegőben. A percek csigalassúsággal teltek, mintha két idegen ült volna velem szemben. Lassan, de biztosan kerültünk egy hullámhosszra, akárcsak régen. Mikor minden este együtt ültünk a tetőn, nem gondolva a holnapra, az élet gondjaira, a sérelmekre, a fájdalmakra. Mikor még minden annyira egyszerű volt. Buli, csajok, és az élvezetek édes háromszöge.

- Na és, mi a helyzet a nőkkel, Zayn? – Danny nagyokat kortyolt poharából, szemei érdeklődve figyeltek. Nagyot nyelve pillantottam a padlóra, ujjaim egymásra marva emeltem tekintetem a fiúkra. Az elmúlt hónapok képkockái lassítva peregtek le előttem. Perrie, Elise, és a lány, akiért egy hatalmas pofonnal rángattak egy klubból. Szép teljesítmény, Malik.

A némaság némaságot szült, Ant fejét megrázva biccentett bátyjának. Remek témába tenyereltél bele, Danny.

- Csak képzelődtem, vagy tényleg beköltözött valaki abba a romhalmazba a szomszédotokban? – Ant cinikus mosollyal az arcán dőlt hátra, karjával megtámasztva fejét.

- Jól láttad, nem rég költöztek ide – vállat rándítva válaszoltam, mintha nem érdekelne a dolog. Mégis, gondolataim pillanatok alatt a házra terelődtek, s a gyönyörű idegenre, aki mogorván taszít el magától minden egyes alkalommal.

- Kész csoda, hogy még áll az a ház. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt beszöktünk oda éjszaka, és a lépcső beszakadt Ant alatt. Úgy visított, mint egy lány – Danny hatalmas vigyorral az arcán fogta hasát a nevetéstől, és a régi emlékek a én arcomra is mosolyt csaltak- Apropó, ki vetemedett arra, hogy egy ilyen kísértetkastélyba szálljon meg?

Közönyös arccal fordultam felé, minden érdeklődést elrejtve. Hiszen kit érdekel az a buta fruska?

Hideg, kifejezéstelen maszk mögé bújtam, s minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjem őt a fejemből. Nem kell még egy teher, egy újabb személy, aki csak bajt hoz a fejemre. Egy nő, aki csak a pénzemre hajt, egy kapcsolat, ami ismételten a mélybe ránt. Idegesen kortyoltam bele a jéghideg sörbe, kezemmel erősen megmarkolva az üveget. Meg kell tőled szabadulnom.

A nap lassan bukott le a horizonton, az égbolt narancssárga színben pompázott. Az óra lassan közelített a kilences felé, mégis, az utcákat morajok sokasága lengte be. Idős párok sétáltak a zöldellő fák alatt, gyerekek bicikliztek el a házak előtt parkoló autók mellett. Hátamat az üvegajtónak támasztva nyomtam el a csikket, nagyokat szippantva a friss, meleg levegőből. Anya hangja hirtelen rántott vissza a valóságba, fejemet megrázva léptem be a konyhába.

- Kérlek, drágám, átvinnéd ezt a szomszédba? Láttam, hogy nem rég beköltöztek, de eddig nem volt időm sütni – ajkait nagy sóhaj hagyta el, izzadt homlokát kezével törölte végig. Értetlenkedve pillantotta rá, kérlelő tekintete azonban falként hárította vissza előtörő szavaimat.

Idegesen fogtam magamhoz a tálcát, a sütemény ide-oda csúszkálva kente össze fekete pólómat. Lábammal mérgelődve rúgtam be magam mögött az ajtót, feszült léptekkel haladva az öreg épület felé. A hatalmas, kopott tölgyfaajtó szinte zengett kopogásomtól, kezemet türelmetlenkedve dugtam zsebre. Az ajtó lassan résnyire nyílt, tekintetem hirtelen találkozott a zöld szempárral, mely egy perc alatt magával rántott. Apró biccentéssel köszöntött, arca érdeklődve figyelte az enyémet.

- Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, csak anya küldött át egy kis sütivel – ajkaim meglepő lágysággal formálta a szavakat, mintha csak attól félnék, hogy bármelyik szó összetöri őt. Tekintete kíváncsian pásztázta a kezemben lévő tálcát, miközben az ajtó nyikorogva nyílt ki. Érdeklődve pillantottam végig az öreg lakáson, amely semmit sem változott az évek során. A kosz és a por még mindig uralta a házat, a padló ugyancsak megviselt és öreges, s a lépcső még mindig beszakadva áll. A lány feleszmélve tolta bentebb az ajtót, a lehető legkisebb rést hagyva. Szám erőltetett mosolyra húztam, arcomról mégsem tudtam eltüntetni a meglepettséget. Hogy tudnak így élni?

- Nem kérjük – hangja ridegen nyílalt belém, szemöldököm felhúzva pillantott rám.

- Tessék? – hangom meglepettséggel telt meg, éreztem, ahogy lassan elönt a düh. Rendben, jégkirálynő, ahogy akarod.

- A múltkor este kicsit kedvesebb voltál, de látom, még mindig nem az erősséged – feszültem markoltam meg a tálca a szélét, óvatosan egyensúlyozva a krémes süteményt. Talán,ha az arcodba borítanám, kedvesebb lennél, édesem.

Cinikus mosoly futott végig az arcán, mely lassan vetette le magáról a szarkazmus édes mázát. Haloványan mosollyal pillantott felém, az aprócska résen karját kinyújtva nyúlt a tálcáért. Kezében mankót szorongatva dőlt az ajtófélfának, teste erőtlenül magasodott előttem.

- Várj, majd én beviszem – aprót lépve közelítettem felé, lábamat a küszöbre helyezve. Ijedten kapott az ajtó után, mely vállamnak ütközve állt meg. Szemeim nagyra tágulva figyelték, értetlenkedve pillantottam rá.

- Eszedbe se jusson betenni ide a lábad, jobb lesz ha inkább elmész innen!

Kíváncsian biccentettem oldalra fejemet, érdeklődve hallgatva szavait. Szám lágy mosolyra húzódott akcentusa hallatán, mely tisztán hirdette külföldi származását. Nem tudtam mire vélni viselkedését, hiszen ő maga is tisztában volt a ténnyel, miszerint felesleges menteni a helyzetet.

- Nem érdekel a házatok, Rosalie. Emiatt kár aggódnod.

Hiába figyeltem hófehér arcát, semmilyen érzelemről nem árulkodott. Vonásai rezzenéstelenül maradtak, tekintetét elkapva bámulta a veranda kopott oszlopait.

- Menj el innen. Most – szavai keményen csengtek, az ajtó hangos puffanással csapódott be előttem. Tágra nyílt szemekkel bámultam a hatalmas tölgyfaajtót, a levegőben szürke porszemek keringtek. Fejemet megrázva léptem hátra, lassú léptekkel, nagyot sóhajtva indultam vissza.

Szóval, a jégkirálynő lekoptatott. A süteményt a szemestbe borítva nyúltam zsebembe, a cigaretta halk sercenéssel gyulladt meg. Lábamat hanyagul keresztbe vetve foglaltam helyet a poros út szélén, mélyeket szívva a lágy méregből.

Talán az ösztön, talán a kíváncsiság, vagy csupán a végtelenül nagy makacssága az, ami a hatalmába kerített. Az ösztön, mely azt diktálja: szerezd meg, tedd a magadévá, utána pedig dobd el, ahogyan veled tették. A kíváncsiság, mely suttogva lök felé, olvasva a lelkében, mélyebbre kerülve a szürkeségbe, melybe magával ránt az élettelen szempár. A makacsság, mely mágnesként vonz magához, üvöltve hozzám: Akarj, szerezz meg, hadd legyek a tiéd.

Bármi áron is, de megszerzem magamnak. Meg kell szereznem.