Még egyszer engedjétek meg, hogy bocsánatot kérjek a késésért. Sajnos ez az év őrültek háza számomra, érettségi, vizsgák, stb. Sajnos ebből kifolyólag, megtörve a hagyományokat, ez a rész csupán Natalia szemszögéből olvasható. Kérlek, ne haragudjatok, de egyszerűen ennyire volt időm, ami meg is látszik, hogy egy eddiginél rövidebb rész lett az eredmény. Ha bármilyen hiba van benne , ha silány a megfogalmazás, sajnálom, gyorsan írtam, közben le is betegedtem, illetve nem volt időm átnézni. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket. :) Köszönöm az eddigi támogatást, a kommenteket, a pipákat, az olvasókat, imádlak titeket! <3
Sok puszi, Lily
.............................................................................................
A
szavak ereje
Natalia Konstantinova
– 1 hónappal később , június
Tehetetlenül feküdtem az ágyon, tekintetem az ablakra szegezve
figyeltem a fák hajlongó ágait. Az eget
szürke takaró borította, az ablak halk rezzenéssel felelt a mennydörgésre.
Fülemben szüntelen csengett a gépek egyenletes hangja, mely az egész szobában
visszhangzott. Az infúzió hangtalanul adagolta a tömény anyagot, a cseppek
némán folytak végig a csövön.
Testem megbénulva pihent az ágyon, szemeimet ködös fátyol borította. A
reggeli kenyérszelet megszáradva, érintetlenül pihent a tálcán, száraz torkom vízre
szomjazott. Erőtlenül nyúltam a szekrényen pihenő pohárért, aprókat kortyolva
az immár langyossá vált vízből. A nyitott ablakon hullámként tört be a hideg
szellő, bőröm libabőrössé vált a jeges fuvallattól.
Már nem éreztem fájdalmat, csupán ürességet. Nem kerestem a miértekre
a választ, hiszen elveszítettem a harcot. A múltat rég elfújta a szél, régi
lázálomnak tűnik csupán, a lélek megtört, az emlékek, az érzelmek
elhalványultak. Valaha léteztem, éltem, s szerettem. Mára viszont semmi sem
maradt belőlem. Egy apró szilánkokra tört szív, egy meggyötört lélek, csupán ez
vagyok én. Én, Rosalie Turner.
Halvány mosollyal az arcán lépett be a kórterembe a fiatal lány.
Szemében a fiatalság minden ereje ott fénylett, mozdulatai bizonytalanok és óvatosak voltak. Kezei gyengéden karoltak
át, megemelve törékeny testemen. Finoman
csúsztatott az ágy mellett pihenő székbe, arcába lógó tincseit füle mögé tűrve
borította rám a hófehér paplant. A föld lassan megmozdult alattam, a bútorok
csigalassúsággal haladtak el mellettem. A folyosót suttogó szavak sokasága
lepte el, halk lépések visszhangoztak a távolban. Az egykor idegen, fehér falak
mára a védőbástyákká váltak, falakká, melyek engem védelmeztek. A pultnál
ismerős alak várakozott, lábainál fekete sporttáska pihent, kezében papírok
nehezedtek. A fehér lapok lágyan libbentek meg a levegőben, ahogyan testem
hozzájuk simult, a férfi tekintetét rám emelve pillantott végig testemen.
Félve pillantottam rá, tekintetét keresve figyeltem beesett arcát,
fakó tincseit, ahogyan azok tompán csillogó szemeibe hulltak. Szemeiből eltűnt az élet, a bosszúvágy, az az
erő, melytől mindenki elrettent. Minden egyes nappal kevesebb lett, míg végül
mindenét elvette az élet. Egy üres lélek maradt csupán. Egy ember, aki harcolt,
s elbukott.
Szótlanul sétált mögém, óvatosan végigtolva a kihalt folyosón. A
kórtermek ajtaját opálos üvegek fedték, visszaverve az ablakon betörő erőtlen
Nap sugarait. Lassan pillantottam oldalra, remélve, hogy egy másik kép köszön
vissza. Egy lány, balettcipőben, hosszú sötét hajával keretezett arccal. Egy
életerős fiatal, reményekkel, álmokkal, és a holnappal a kezében. Nekem azonban
nincs holnapom. A jövőm elveszett.
A Nap kíváncsi sugarai lágyan melengették arcom, szemeimmel hunyorogva
pillantottam az égre. A szürke felhők lustán gomolyogtak az égen, akár a
kéményből feltörekvő füst egy hideg, téli éjszakán. A fák önkénytelenül
hajlongtak a lágy szélben, testem megremegett a hideg fuvallattól. A kórház
parkolójában mértani pontossággal, egymás mellett várakoztak az autók. A
távolból halk csipogás hallatszott, a fekete autó lámpái egy másodpercre
felvillantak, majd fényeit elnyelte a Nap mohó sugara. A járművet megpillantva
idegesen markoltam meg takaróm szélét, testem meredten süppedt a székbe. Az emlékek azóta sem
halványodtak, minden percet újra és újra átélek minden egyes nap. A napot, mely
mindent megváltoztatott, a percet, mely mindent elvett tőlem.
Apa gyengéden szorított magához, testemet megemelve fordult az autó
felé. Óvatos mozdulatokkal engedte, hogy hátradőljek a finom bőrülésben, az
övért nyúlja pillantott rám. Kezem az övé után kapva húztam ki kezéből ,
testemen áthúzva kattant a biztonsági öv. Az ajtó tompa puffanással csapódott
be mellettem, testem tehetetlenül pihent az ülésen. Idegesen fészkelődtem
ide-oda a takaró alatt, kezemmel az ajtóba kapaszkodva kapkodtam az autó áporodott
levegőjéből. Mellkasom egyenetlenül
emelkedett, majd préselte ki magából a levegőt, remegő ujjaim ökölbe szorítva
rejtegettem. Nem hagyhatom , hogy újból eluralkodjon rajtam a múlt.
Mélyeket szippantva dőltem hátra, a résnyire leengedett ablakon beáramló
porszemek lassú táncot jártak a levegőben. A motor halk zörgéssel indult be, az
autó nehézkesen fordult ki a kórház előtti útra. Kezeimet dideregve dugtam be a
hófehér paplan alá, fejemet az ablaknak támasztva hunytam le szemeimet. A
szellemkönnyek, melyek egykor arcomat áztatták, újra és újra végigcsordogáltak
bőrömön. A pillanat újra elhatalmasodott rajtam, a képek milliószor villantak
fel lelki szemeim előtt. Megbélyegzett a
múlt, mely elől nincs menekvés, mely után nincsen holnap. Csupán a ma létezik.
A rádió halk zenét ontott magából, mai slágereket, a csatornán a
manapság népszerűbbnél népszerűbb előadók váltogatták egymást. Kedvetlenül
pillantottam ki az ablakon, a mellettünk elsuhanó táblát hunyorogva olvastam
le. Üdvözöljük Bradfordban. A jármű hirtelen csendbe burkolózott , majd ismerős
dallamok árasztották el. Testem ellazult a jól ismert hangoktól, a régi orosz
keringők dallamai szinte magukkal ragadva szakítottak ki a világból. A lelkem
újra táncolt, s a testem élt. Ujjaim dallamra pontosan mozogtak, minta kecses
táncosok volnának.
Egy szemhunyásnyi pillanat, s
újra tükrök vettek körül, lábaim alatt a szürke, kopott parkettalapok egymásnak
súrolódva nyikorogtak. Az idős hölgy tekintete tükörképemet figyelte, szeme büszkeségtől
csillogott. Hangtalanul lépett mellém, kezét vállamra csúsztatva mosolyodott
el.
- Egy nap még remek táncos
válhat belőled, Natalia. Az emberek síri csendben figyelik minden mozdulatodat.
Tudod te, mit jelent ez egy előadónál? Csodálnak téged, mert olyan érzelmeket
váltasz ki az emberekből, melyet csak kevesen tudnak. Uralod őket, az
elméjüket, a lényüket. A tánc egy kifejezésmód, mellyel a lelkedet vetíted ki,
a te saját birodalmad, ahol te vagy az úr. Soha ne hagyd, hogy kitépjék a
kezedből ezt a királyságot. Táncolj, hogy élj, élj hogy táncolj, Natalia.
Halovány emlékfoszlányok, a múlt lázálmai, a tegnap értelmei, melyek
rádöbbentenek, hogy halott vagyok. Egy bolyongó, üres lélek, egy tehetetlen
testbe zárba, ahonnan nincs menekvés. A könnyek rég elfogytak, csupán az emlékek
maradtak nekem. A veszteség érzése, a múlt szinte láthatatlan képei, mintha
sohasem lett volna az enyém. Egy délibáb, egy vágyálom, melyet sohasem érhetek
el. Egykor halhatatlannak éreztem magam, s most rádöbbentem, soha sem éltem
igazán.
A motor lassan halkult el, a kézifék aprót lökve lassította le a még
haladó járművet. Az utcán csupán néhány gyermek lézengett, a távolból nevetés
hangja szűrődött be az autóba. Apa maga
mögött hagyva csapta be a kocsi ajtaját, a kerekesszéket a csomagtartóból kiemelve
gurította az ajtó mellé. Lágy mosollyal az arcán hajolt felém, kezét testemen
körbefonva emelt meg. Mosolygott, mintha mi sem történ volna, a mosoly azonban
nem segít. A megváltó halált akarom, a békét, melyet éreztem, a nyugalmat, mely
az enyém volt.
A föld megmozdult alattam, az előttem magasodó ház egyre közelebbinek
tűnt. Verandáját immáron ellepte a por, az ajtó előtt pihenő hintaszéken
megkopott az egykoron barna festék. A
lépcsők gerendái nyikorogva válaszoltak a ránehezedő súlyra, a léptekre apró
porfelhő szállt fel a levegőbe. A kulcs szinte hangtalanul kattant a zárban, az
ajtó csikorogva tárult ki. A bútorokon poros fólia pihent, az ablakokat vékony
pókháló lepte be. A lámpák tompa fényt adtak, a kopott falak egy kísértetházra
emlékeztették az embert. Apa óvatosan
húzta le a bútorokat fedő fóliát, mely alól régi, ereklyének számító darabok
bukkantak elő. A kanapé virágmintás huzata szinte pontos mása volt egy, a
Nyikolaj házában megtalálható fotelnek, a falakon ősrégi képek lógtak, ismeretlen
arcokat ábrázolva. A kandalló felett egy fiatal hölgy képe köszönt vissza,
ruhájának minden apró részletét tökéletesen ábrázolta a festőművész, a kertben
magasodó rózsák illatát szinte érezte az ember. Megbabonázva figyeltem a
tökéletes, angyali arcot, a szőke tincseket, melyek vállára borulva keretezték
arcát.
- Ez a hölgy Nyikolaj egyik felmenője. A cári Oroszországban igen
befolyásos családnak minősültek, az egyik legnagyobb vagyonnal rendelkeztek.
Olga sohasem rajongott ezekért a darabokért, hát itt hagyta őket maga mögött, a
vagyona nagy részét, ellentétben Nyikolajjal. Ő büszke arra, aki volt – apa
hangjára megremegett testem, pillantásom egy percre sem emelte le a képről.
Kezeimet a kerekekre helyeztem, majd aprókat lökve azokon haladtam tovább a
síri csendet borító szobán. Fogadások, családi pillanatok, lóversenyek, portrék, kutyájával játszadozó kisgyermekek,
az akkori élet legfontosabb mozzanatai mintha
újra életre keltek volna. A poharak újra egymásnak koccannak, a lovak
patáinak dübörgése újra ott cseng a fülekben. Egy darabka Oroszországot kaptam,
a múlt egy részét, mely boldogsággal töltött el.
- Ha akarod, levihetem őket a pincébe, csak gondoltam… - apa
szabadkozva fordult felém, tekintetéből cseppnyi bűnbánat tükröződött.
- Nem. Szeretném, ha maradnának. Gyönyörűek – S legalább emlékeztet arra, akkor egykor voltam.
- Megpróbálok egy kis rendet csinálni, elég nagy a felfordulás, addig
ülj ki a kertbe és pihenj – aprót bólintva fordítottam hátat, a szoba végén
magasodó üvegajtó felé vettem az irányt. Nehézkesen ugyan, de az ajtó kinyílt
előttem, a kertből jóleső virágillat áradt felém. A kerítés mellett
tulipánok,rózsák, s leanderek pihentek,
a kert végében magasodó diófa hűs árnyékot vetett a házra. A fal mellett egy
öreg hintaágy pihent, egykoron fehér deszkái megkoptak az időjárás viszontagságaitól.
Ügyetlenkedve nyújtózkodtam felé, karomra helyezve minden súlyomat. Az ágy a
falnak támaszkodva pihent meg, így testem könnyedén átemeltem a poros
deszkákra, a kerekesszéket a lehető legmesszebbre löktem magamtól. Nem akarok ez lenni, egy kiszolgáltatott
senki. A hintaágy lassan ringatózott alattam, szemeimet behunyva dúdoltam a
rég elfelejtettem dallamokat. A múlt egy elfelejtett hangja, meg letörölte a
könnyeket, mely menedék volt a megfáradt léleknek. Egy ősz, idős asszony
hangja, a védelem bástyája, a szeretet hazája. Egy nagymama hangja.
Много песен слыхал я в родной стороне,
Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót,
Как их с горя, как с радости пели,
Amilyent sihedernyi koromban,
Но одна только песнь в память
Врезалась мне,
Szívembe nyílal ez a bús, régi dal
Это песня рабочей артели.
Kicsordulnak a könnyeim nyomban.
A szomszéd kertből apró nevetések szűrődtek, a kerítések rései
mögött halovány alakok rajzolódtak ki.
Tekintetem az éppen átbukó labdára emeltem, a színes játékszer hangtalanul
pattant a földön. A kerítés fölött egy fiú alakja rajzolódott ki, sötétzöld
pulóverje tökéletesen kiemelte ébenfekete haját, hatalmas, borostyán színű
szemeit. Feszülten nyomtam fel magam a poros ágyon, hátam a támlának döntve
figyeltem arcát.
- Ne haragudj, visszadobnád a labdát? - fejét az említett tárgy felé biccentette,
válaszomat várva húzta fel magát a kerítés tetejére.
- Sajnálom, de nem tudom – idegesen fészkelődtem, körmeimet combomon
végigszántva figyeltem arcát.
- Ezt meg hogy érted? -
értetlenkedve pillantott rám, mély dübörgő hangjától szinte megremegtem.
- Túl messze van – pillantottam a fa alatt heverő labdára, melyet a
lágy szellő a virágágyás felé terelt. Kényelmetlenül éreztem magam,
legszívesebben elrohantam volna a világ végére. De hiszen nyomorék van, az ég szerelmére! Gondolataim cinikus mosolyt eredményeztek,
melyet a fiú kérdő pillantással jutalmazott. Mintha kezdenék megbolondulni.
- Gondolom nehéz megmozdulnod. Maradj inkább ott, ahol vagy – teste egy
laza mozdulattal vetődött át a hófehér kerítésen, a labdát visszahajítva
hagyott maga mögött.
Büntetlenül hagyott maga mögött, nem tudva, a szavak mekkora
fegyverek. Mondata elakasztotta lélegzetem, s a szívem mintha kitépték volna a
helyéről. A gondolatok nem fájtak annyira, mint a szavak, melyek a lelket apró
darabokra szaggatják. Nekem azonban már nincs lelkem, mit elraboljanak. Egy forró könnycsepp szántotta végig arcomat.
úristen!Nagyon-nagyon jó lett!Alig várom a következö részt!!!!!!!!!!
VálaszTörlésDrága Anett!
TörlésAnnyira örülök, hogy így gondolod, és hogy ennyire elnyerte a tetszésedet ez a rész! :)<3 Igyekszem minél hamarabb hozni.:)
Sok puszi, Lily
Imádom! Egyszerűen imádom ahogyan, amiket írsz! Soha, de tényleg soha ne hagyd abba! Annyira jó, teljesen bele tudom élni magam és ez csodálatos. Siess, hozd minél hamarabb a következőt!
VálaszTörlésXxx
Drága Anna/Dorci!
TörlésNem győzök köszönetet mondani a sok dicsérő szóért, annyira hálás vagyok ezekért!:) Nem is tudom elmondani, mennyire örülök annak, hogy így vélekedsz a történetről, hiszen nekem ez az egyik legfontosabb, hogy bele tudd élni magad, és ha ez sikerült, az már félsiker! :) Még egyszer köszönök mindent, drága vagy! :) <3
Sok Puszi, Lily
Drága Lily! Megint csodálatos részt hoztál, annyira szívszorító, mégis gyönyörű! Ahogy időd, ihleted engedi, hozd a következőt! A sulihoz kitartást, bizonyos szinten együtt érzek veled, két előrehozott érettségire készülök idén, köztük az egyik emelt, és OKTV-n is indulok. Legyen jó heted! :) XOXO, Caroline :)
VálaszTörlésDrága Caroline!
TörlésMegint nem jutok szóhoz, annyira örülök, hogy így gondolod! :) Igyekszem minél hamarabb - a lehető legtöbbet beleadva- résszel szolgálni.:) Ó, látom neked is van mit csinálnod, sok sikert kívánok mindenhez, csak ügyesen! :)
Sok Puszi, Lily
Drága, Lily!
VálaszTörlésEz még másodjára is tökéletes! Annyira szeretem, hogy az hihetetlen. Zseniálisan használod a szavakat. Teljesen átérzem Natalia boldogságát, nyomorát, szenvedését és minden egyebet. Büszke vagyok rád, nagyon!
Tudom, hogy a továbbiakban is ilyen fantasztikus leszel, én meg mint egy elmebeteg, úgy fogok könyörögni a részekért. :D
Sok sikert és kitartás, Édesem! Xx
Drága Rebecca!
TörlésMásodjára sem jutok szóhoz, csak eszetlenül mosolygok. Tudod, hogy mennyit adok a TE véleményedre, és az, hogy mindezeket tőled hallom...hát szóhoz sem jutok! :)
Köszönöm, hogy mindig itt vagy mellettem, hogy biztatsz, nem tudod elhinni, milyen sokat jelent ez nekem, imádlak! <3
Millió puszi drágám!
Drága Lily!
VálaszTörlésTe jó ég! Fogalmam sincs mit tudnék mondani egy ennyire csodálatos, fantasztikus, eget rengető rész után. Elképesztő, hogy ez történt, és fogalmam sincs, hogyan vagy képes újra és újra levenni a lábamról, de mindig megteszed... <3
Mikor láttam, hogy egy hónap eltelt, már sejthettem volna, nem éppen kellemes dolgok történtek a baleset után, de ez. Natalia lebénult, a francba is már! Komolyan ledöbbentett a hír, körmömet rágtam, hogy csak pihentetés céljából van a kerekesszék vagy nem is tudom, azonban a labdás rész ezt megcáfolta. És akkor megint ott tartok, hogy az élet sunyi mindenségét is már! Rendben, lehet, picit túl zaklatott vagyok, viszont komolyan annyira fáj, amiért ez történt. Elképzelhetetlen számomra, én mit tennék, ha bármim is ekkora kárt szenvedne...
Aztán most rátérek a pozitív dolgokra. Nat bénulását is imádom, remélem tudod, hogy értem, eddig még nem olvastam olyat, amiben ilyesmi szerepelt volna, elképesztő. (Bár még titkon imádkozom érte, hogy egyszer meg fog gyógyulni). Imádom, hogy híres írókat megszégyenítő módon fogalmazol, olyan kifejezések használsz... nincs is rá megfelelő szó! Imádok ebben a blogban mindent, csodálatos! <3
És a vége... Azt hiszem Zayn jelenléte csak még inkább varázslatosabbá teszi ezt az egészet, pláne az a párbeszéd, ami közöttük zajlott. Már várom a pillanatot, amikor Zayn rájön, mennyire bántó dolog jött ki a száján...
Rettenetesen tehetséges vagy, bámulatos mire vagy képes, csak úgy faltam a sorokat, alig várom a következő részt, hiszen az is tökéletes lesz, mint eddig mindegyik! <333
Millió puszi, Azy
Drága Azy!
TörlésA te szavaiddal élve " a sunyi mindenségit már", hiszen megint olyan kommentet kaptam tőled, amitől egyszerűen szóhoz sem jutok, csak olvasom, és nem hiszem el, hogy mindezt az én munkám váltotta ki belőled. Iszonyatosan tisztellek azért, amit alkotsz, egyszerűen csodálatosan írsz, és nem tudom elhinni, hogy részről-részre csak dicsérsz, ezért sosem tudok elég hálás lenni Neked! <3
Teljesen egyet értek veled, Zayn még varázslatosabbá teszi Nat részeit, és talán ezt a részt írtam a legizgatottabban, hiszen a két szereplő végre találkozott! :) Ami Nataliat illeti, én magam sem tudom, mit tennék, ha ekkora veszteség érne, de ahogy mondják az élet elvesz, de ad is.:)
Nem is tudom, mit mondhatnék még, amit nem említettem az elején. Nem tudok elég hálás lenni a sok dicséretért Azy, és még most sem tudom elhinni, hogy TÉGED az olvasóim között tudhatlak, egyszerűen csak köszönöm, hogy velem tartasz.:) <3
Millió puszi, Lily