2014. január 7., kedd

TIZENNEGYEDIK

Sziasztok drága, egyetlen, kitartó, szeretett olvasóim!

Nos, megérkezett a következő rész, mint látjátok. Nem fűznék hozzá sok mindent, csak talán annyit, hogy ha tetszik, hagyjatok nyomot magatok után.:)
Illetve, nem is tudom mit mondjak...KÖSZÖNÖM! Köszönöm, hogy immáron 81 olvasóval büszkélkedhetek, imádlak titeket, nagyszerűek vagytok
Még egyszer köszönöm, és remélem tetszeni fog. Rövid idő alatt írtam meg, mivel nem bővelkedem a szabadidőben, szóval remélem ez nem ment a rovására.:)

Millió puszi,
Lily
....................................................................................................
Kihívás

Natalia Konstantinova

Nagyot nyelve pillantottam végig a poros, öreg lépcsőfokokon. Az emeletet csupán a kusza napsugarak világították meg, a korlátot vékonyan fedte a szürkés por. A lakás csendes volt, mindössze az öreg rádió hangja adott némi zajt. Lábaim remegve tették meg a lépéseket, botorkálva szeltem egymás után a lépcsőfokokat. Testem egészével a kezemben szorongatott mankóra támaszkodtam, minden aprócska lépéssel egyre fogyatkozott az erőm. Nem, nem adhatom fel. Meg kell csinálnom, a francba is, nem hagyhatom cserben magam.
Vágyakozva pillantottam a még előttem álló útra, mely egykor gyerekjátéknak tűnt. Néhány apró szökkenés, egy-két lépés, amik mára fájdalmas mozdulatokká váltak. Nagyot sóhajtva dőltem neki a falnak, szemeimet behunyva vártam, hogy elmúljon a hasogató, égető fájdalom. Testem egésze beleremegett, fogaim között fájdalmasan szűrtem ki a levegőt. Az érzés lassan távozott, kínozva, mintha minden pillanatot kiélvezett volna. Végre.
Erőtlenül löktem el magam, egészen a korlátig, ujjaimmal erősen megmarkolva lépdeltem. Három, kettő, egy.
Mohón kapkodtam a tiszta levegőért, tüdőm azonban dohos szobában mindössze port kapott. Az emeletet az évtizedek alatt maga alá temette a por. A sarokban haloványszínű pókháló díszelgett, az ablakokat vastagon fedte a fekete kosz. Dobozok tucatjai pihentek elszórva, az öreg, régi szekrények mellett festmények sorakoztak. Óvatosan közelítettem meg, lábaim alatt a deszkák recsegve-ropogva hajlottak be. Az képekről rég elhuny arcok köszöntek vissza: nemes hölgyek, hatalmas, abroncsos ruhákban, orosz előkelő férfiak, sétapálcával a kezükbe. Arcukat sűrű, jellegzetes szakáll borította, tekintetük tekintélyt parancsolt még magának a kép csodálójának is. A sarokban egy aprócska asztal pihent, rajta egy gramofonnal. A rézszínű tölcsérje már rég megkopott, a mellette pihenő lemezeket talán már le sem játssza az ódivatú szerkezet. Régi orosz nóták, háborús indulók, gyermekeket nyugtató dalok, klasszikus muzsikák, melyek sosem kopnak ki a köztudatból. Óvatosan simítottam végig ujjaimat a tárgyakon, s mintha magával ragadott volna a múlt, a történelem egy is darabja. Az ablak alatt, melynek üvegén halványan futott végig a hosszas repedezés, egy kép árván pihent. Az alakok megkoptak rajta, mégis tisztán kivehetőek voltak. Hátuk egyenes, merev volt, kéztartásuk feszes, lábuk összehangoltan mozgott. Derekukat halványrózsaszín tüll fonta körbe, lábukon ehhez illő cipőcske. Szinte a fülemben hallottam a dallamokat, melyre egyszerre mozognak a testek, melyre egyszerre dobban a szív.

Az ajtó halk csapódással csukódott be, a rádió hangja hirtelen szakadt meg, a földszintről hangos, türelmetlen léptek szűrődtek fel.
- Natalia – apa szavai szinte suttogásként hatottak, mintha félne, hogy bárki meghallja azokat.
- Itt vagyok - kiáltottam le, kissé áthajolva a korláton. A lépések egyre hangosabbá váltak, s a dobogás egyszerre megszűnt. Halk légzés hangja visszhangzott füleimbe, kezeit zsebre dugva nézett körbe.
- Jó nagy itt a rendetlenség, ahogy látom Nyikolaj nem vitt magával túl sok dolgot – apa körbenézve jegyezte meg, némi nehezteléssel a hangjában. Újólag pillantottam körbe a helyiségen, ahol mindent vastagon fedett a por. Erőtlenül botorkáltam oda az ablak alatt pihenő festményhez. Nem érdekelt, hogy a padlót szinte szőnyegként fedte a kosz, erőtlenül rogytam le a kép elé. Ujjaimmal finoman simítottam végig az alakokat, és az alig kivehető cirill betűket nehézkesen olvastam végig.
„Bolshoi, 1823. augusztus”
- Hihetetlen, mennyi érték maradt itt – guggolt le mellém óvatosan apa. Érdeklődve figyelte a festményt, úgy, mintha világ életében kedvelte volna a művészetet.
- Imádtam ezt a termet. A hatalmas tükrök, az öreg parketták…mind-mind ugyan az, mint ma. Félelmetes – suttogtam. Csodálva figyeltem meg minden apró részletet, kezdve a tükröktől, egészen a hatalmas ablakokig, melyek a téren pihenő szökőkútra néznek.
- Emlékszem, mikor először láttalak ebben a teremben. Olyan kicsi voltál, és boldog – hangja szinte elcsuklott, pillantását a fölénk tornyosuló ablakra szegezte, amelyen áttörtek a kusza napsugarak.
- Anya és te ott áltatok az ajtóban. Az egész órát untad, miközben anya végig azért piszkált, hogy legalább tegyél úgy, mint aki élvezi – az emlékek mosolyt csaltak az arcomra, mégis, a szavak egyfajta keserű ízt hagytak számban. Anya.
- Akkor még minden más volt. Egyek voltunk.
Hangja fájdalmasan csuklott el, a múlt démonjai keserűen ölelték magához. Felidézve azt az éjszakát melyet sosem felejtünk el. Mikor a fegyver dörrent, a két test pedig erőtlen rogyott a földre.
A múltat nem lehet megváltoztatni. A múlt kísérteni fog, sátáni karmokkal széttépve a lelked, apró darabokra szaggatva az elméd. A múlt elmúlt, minden keserűségével és fájdalmával.
Ideje magunkban is eltemetni a fájdalmas éveket.

Zayn Malik

Szótlanul szálltam ki az autóból. Kezem reflexszerűen nyúlt az ajtóért, egy kéz azonban makacsul támasztottam azt. Kíváncsian fordultam hátra, miközben kezemet zsebembe mélyesztve kutattam a cigaretta után. Liam óvatosan szállt ki az autóból, testét a járműnek támasztva fordult felém.
Furcsa volt ismételten magam mögött hagyni Bradfordot, a várost, melyet egykor inkább a börtönömnek tartottam. A lázadás útjában álló falnak, mely elzárt a világtól. Most mégis, pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy újra visszatérjek. London nyüzsgő utcái, a város mozgalmas mindennapjai inkább taszít, sem mint vonz. Mindössze másfél órát töltöttem a fővárosban, a nyomasztó érzés még most is mellkasomra nehezedve szorít magához. Még nem készültem fel erre. Még mindig a múltam rabja vagyok.
- Jó volt téged újra látni kicsit úgy, mint régen– karját keresztbevonva fordult el az arcom előtt gomolygó fehér füsttől, majd nagyot fújtatva, kissé neheztelve pillantott rám. Arcán halovány mosoly díszelgett, őszinte szavai egy perce az én arcomra is mosolyt csaltak.
- Köszönöm, hogy eljöttetek. Tényleg – a cigaretta sercegve égett tovább, arcom üregesen szítva magába a mámorító nikotint. Ajkaim között lassan engedtem ki a lustán gomolygó füstöt, mely lomhán áramlott tovább a széllel.
Szavaim nevetségesen mereven hagyták el számat, mintha semmi súlyúk sem lenne. Mintha a szavak üresek lennének, minden érzelemtől mentesek.
Liam fejét biccentve intett egyet, majd szótlanul visszaszállt az autóba. Louis egy perc alatt a gázra taposott, a kerekek hangosan nyikorogtak, s a jármű másodpercek alatt már az utca végi sarkon fordult be.
Nagyot sóhajtva indultam meg a kihalt utcán. Tüdőm mohón kapkodta  a friss levegőt, bőröm lágyan melengette a nyár lenyugvó napsugarai. Elmélázva figyeltem a narancssárgás égboltot, melyet néhol rózsaszín ecsetvonással tarkított a természet. Halvány mosollyal pillantottam a messziről visszaköszönő házunk tetejére, az ablakom előtti kis részre, mely annyi szép, bolondos gyermekkori emlék helye. Szám akaratlanul is halvány mosolyra húzódik, mikor visszatér a sok balhés este élménye, az első titokban elcsent üveg sör 10 évesen, az első cigizés Ant-tel, az első csók egy lánnyal, akinek a mai napig nem tudom a nevét. Apró, jelentéktelen cseppek a tengerben, mégis, sokkal többet adtak nekem, mint bármelyik méregdrága díjátadó vagy koncert. Az egykor jelentéktelen dolgok mára lassan ugyan, de felértékelődtek. A tonnányi pénz a széfben, a megszámlálhatatlan számú lány , akiket sikeresen az ágyamba csábítottam inkább elvett, semmint adott. A démonok, melyektől talán sohasem szabadulok meg.

A Nap már rég lehanyatlott távol, a dombok mögött, sugarait lassan nyelte el az éjszaka sötét fénye. A fülledt nyári este csendességet hozott magával, lábaim a pár órányi sétától lassan megfájdultak. Nem tudtam, merre megyek, lábaim makacsul irányítottak, s én hagytam. Az utcákat lámpák narancsos fénye borította, a házak ablakai feketeségbe burkolóztak. Zsebemből lassan húztam el mobilomat, fénytelen képernyőjére pillantva.
-A francba, hogy folyton lemerül ez a szar – mérgelődve kaptam elő egy újabb szál cigarettát, néhány slukk után már nyoma sem volt a pillanatnyi feszültségnek. A nikotin lassan kúszott egészen a tüdőmig, éreztem ahogyan szétárad testemet a méreg. Minden újabb szívás elfeledtette velem a gondokat, melyek minden csendes percemben előbukkannak.
A Hold egyre magasabban járt, az égbolt tetejéről köszönt vissza ezüstös fényével, körülötte megannyi szikrázó csillaggal. Egy pillanatra megálltam, tekintetem a fénylő égboltra emeltem, akárcsak kissrác koromban. Amikor álmodoztam, akár egy kislány, egy életről, mely édes mennyországnak tűnt. Később pedig egy lelket emésztő pokollá vált.
Csendesen nyitottam ki a hátsó kaput, mely nyikorogva záródott be mögöttem. A házban már egy villany sem égett, Waliyha szobájából némi hang szűrődött ki. Óvatosan lépkedtem a hatalmas virágok között, képes vagyok egy hirtelen mozdulattal összetaposni valamelyiket. Nyilván anya rendkívül boldog lenne. Az öreg hintaágy magányosan pihent a kert végében, párnáit hatalmas porszemek díszítették. Mit sem törődve dobtam le magam közéjük, szemeimet behunyva hallgattam halk nyikorgását.
A csendet hirtelen halk, szinte suttogásként ható dúdolás törte meg. A dallamokat lassan szöveg váltották fel, szavak, melyeket nem értettem. Egy megtört hang volt, mely minden sor végén rekedtesen halkult el. Kíváncsian kapaszkodtam fel a kerítésre, szemeimmel keresve a homályos alakot. Egy vékony, törékeny lány alakja rajzolódott ki a rövidre nyírt füvön. Pillantását az égre emelve dúdolt, kezében egy apró virág szirmait tépkedte. Arcát a hold ezüstös fénye világította meg,  vonásai halványan rajzolódtak ki. Óvatosan nyomtam fentebb magam, mire a deszkák hangos ropogással válaszoltak. Tekintetét ijedten kapta felém, kezeivel megtámasztva testét kereste pillantásom.
- Ne haragudj, én csak… - szavaim elhalkultak. Kár lett volna szabadkoznom, úgy sem jutott volna eszembe semmilyen fajta épkézláb mentegetőzés. Hátát a mögötte magasodó fának döntötte, fejét oldalra biccentve figyelt.
- Nem bánod, ha… -  lassan emeltem át magam a kopott kerítésen, lábaim egy pillanat alatt talajt értek. Ajkait egy szó sem hagyta el, kezei idegesen markolászták egymást.
- Mit akarsz? – szavai határozottan szóltak, hangja mégis rejtett valami fajta bizonytalanságot. Félt.
- Csak láttam, hogy a csillagokat nézed, gondoltam csatlakozom – lassan guggoltam le mellé, miközben ő tekintetét újra az égre emelte. Sűrű haja kócos kontyot formált feje tetején, egy-két hajszál rakoncátlanul borult arcába. Tompán csillogó, zöld szemeiben már felszáradó könnyek csillogtak, ajkai halkan, résnyire váltak el egymástól.
- Látom, nem szeretsz ismerkedni. Nem zavarlak tovább – lassan nyomtam fel magam a hideg földről, keze azonban az enyémért kapott. Meglepődve fordultam felé, remegő ujjait lassan csúsztatta le karomról.

- Kérlek, maradj – szavai alig hallhatóan csengtek. Nem pillantott rám, tekintetét egyre a csillagok birtokolták.  Némán bólintottam, arcát figyelve feküdtem mellé.  Testemen hullámként söpört végig a hideg, kezemet fejem alá támasztva pillantottam oldalra. Talán magán érezte tekintetem, mire óvatosan felém pillantott. Arca érzelemmentes volt, tekintete üres, és tudtam, hogy a háta közepére sem kíván. Mégis marasztalt. Van valami furcsa ebben a lányban. Valami furcsa, amitől képtelen vagyok szabadulni. Valami, ami hozzá láncol. Talán menekülnöm kellene. Egy újabb probléma, még több bonyodalommal. Oldalról pillantottam rá, érzelmet keresve kifejezéstelen arcán. Üres tekintet, üres lélek. Tudtam, hogy ez egy kihívás lesz. Kihívás, amely talán még nagyobb sebet ejt rajtunk. Mégis, tudtam: meg kell őt törnöm ahhoz, hogy újra éljen. 

6 megjegyzés:

  1. Hello!

    Mint mindig ez is fantasztikus volt. Már nagyon vártam rá. Remélem a következő is mihamarabb jön majd.
    Kész szenvedés olvasni, hogy mennyi mindenen keresztül mentek ők ketten eddigi életük során. Remélem, hogy összebarátkoznak és segitenek majd egymásnak túllépni ezen a "depresszion"
    Nagyon várom már a folytatást!

    xxx Jule

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Jule!

      Először is, eszméletlenül örülök, hogy ennyire tetszett! Nagyon örülök, hogy ennyire átérzed Nat és Zayn sorsát, hogy ennyire izgulsz értük, hiszen ez a célom, és örömmel tölt el,ha sikerül ezt elérnem! :)

      Sok puszi, Bella

      Törlés
  2. Drága Bella/Lily!

    Még szoknom kell a nevedet, de igyekszem minél hamarabb hozzászokni, nagyon hangzatos, és kifejezetten tetszik! Hű, ez a rész ismételten különleges volt, csakúgy, mint minden, amit kiadsz a kezed közül! Levett a lábamról, gyönyörűen írsz, a történet pedig már régen a rabjává tett, komolyan hihetetlen, mennyire tehetséges vagy! Nagyon, eszméletlenül tisztellek mindenért, csodálatos minden, amit létrehozol! El se tudod képzelni mennyire várom a következő részt! Imádlak és a blogot is! <3333333

    Milliónyi puszi & ölelés, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azym!

      Remélem hamar hozzászoksz majd ehhez a kis újdonsághoz, de nem csodálnám, ha néha még Lily lennék.:)
      Nem tudom elhinni, hogy ezeket mondod, komolyan, csodálva és hitetlenkedve olvasom a szavaidat. Annyira hihetetlenül köszönöm a támogatásodat, nem tudod elhinni, mennyit jelent ez nekem, imádlak!

      Millió puszi,
      Bella

      Törlés
  3. Drága Bella!
    Vicces, hogy amikor elkezdtem pár hete ezt a történetet alig vártam, hogy írhassak végre egy kommentárt, drága Lily kezdéssel. Nos, erről lecsúsztam, viszont az új neved is nagyon tetszik.
    Visszatérve a történetre. Egyszerűen leírhatatlan, olyan gyönyörűen fogalmazol - felfoghatatlan. Minden egyes sorát élveztem, a szereplőkkel együtt szomorkodtam, hiszen a gondolataik olyan hétköznapiak, olyan letargikusak. Megesett rajtuk a szívem, és ha nekik, akkor nekem is megszakadt eme érzékszervem. Ebben a fejezetben az utolsó mondat tetszett a legjobban, olyan bölcs gondolat... kellőképp kerekké tette a fejezetet.
    Csodállak, amiért ilyen tehetséges vagy, és ezentúl itt leszek minden rész alatt, hogy biztassalak a szavaimmal, amennyire ez tőlem telik.
    További szép napokat, és alig várom a folytatást ^^
    Millio puszi Xx szerecsendio

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!

      Először is nagyon, de nagyon köszönöm, hogy velem tartasz, nem tudod elhinni, mennyire boldog vagyok! :) Másodjára, remélem azért hamar megszokod az új nevet.:)
      Nem tudod elhinni, mekkora örömmel töltenek el a szavaid, hiszen pont Tőled hallani ezeket rettenetesen jó érzés! Egyszerűen csak köszönöm, nem is tudok mást mondani!
      Nagyon örülök, ha tényleg sikerül magad ennyire beleélni a történetbe, hiszen pont ez a célom, és ezért már megérte megírni a részt.:)

      Még egyszer köszönök mindent,
      Millió puszi, Bella

      Törlés