HUSZONKETTEDIK

Sziasztok!
Mivel a rend szerint péntekenként kell megérkeznie az új résznek, így igyekszem magam ehhez tartani, szóval itt az új fejezet!:)Túl sok mindent nem fűnék hozzá, mindössze annyit, hogy remélem elnyeri a tetszéseteket.
A visszajelzéseknek most iszonyatosan örülnék, hiszen nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!:)
Köszönöm, hogy már ennyien vagytok, szóhoz sem jutok!<33
Millió puszi,
Bella

............................................................................................

Ne engedj el 

Natalia Konstantinova – 2 héttel később

Álmosan dőltem neki a jéghideg falnak, az ablak párás üvege prizmaként törte meg a lenyugvó Nap fényét. A felhők rózsaszín habként terültek szét az égen, a sugarak ezernyi meg egy karként ölelték magukhoz a nyugovóra térő tájat. Szinte ittam a napfényt, szemeimet becsukva élveztem, ahogyan a Nap finoman melengette bőröm. A tűz ölelése.

Próbáltam nem gondolni rá. Próbáltam kiverni a fejemből azt az estét. Próbáltam megtagadni magamtól, ellökni, elfelejteni mindent, amit adott nekem az elmúlt hónapokban. Áldozatnak éreztem magam. Egy gyenge, élettelen áldozatnak, egy prédának akit oly’ könnyen elejthettek. Nem lehetek gyenge. Nem érzek semmit. Nem érezhetek semmit. Ajkaimat vékony vonallá szorítva dőltem hátra, fejemet a falnak szegezve, tekintetem az ég felé emelve hallgattam ütemét vesztett légzésemet. Összezavart, s képtelen voltam menekülni ebből a csapdából. Gyűlöltem, amiért magához édesgetett, gyűlöltem az érzést, amit okozott. De leginkább magamat gyűlöltem, amiért ilyen erőtlen voltam mellette. Gyenge, akár egy erejét vesztett, megsebzett vad, aki oltalmat keresett. S az én oltalmam ő volt, bármennyire is ellenkeztem.

Sötétségbe borult a szoba.  A lassan felkelő Hold immáron az égbolt legtetejéről köszönt vissza, ezüstös palást terítve a világra. Sötét árnyak rajzolódtak ki szomszéd kert falán, felszálló madarak sziluettje, szélben hajlongó fák fantomjai. Az éjszaka árnyai. Mélyeket lélegezve dőltem hátra az ágyon, a vastag takaró szinte súlyként nehezedett a mellkasomra. Halk szuszogásom töltötte meg a helyiséget, lassan mozgó kezem halvány árnyjátékként köszönt vissza a fehér falról. Az álom messze elkerült, mérgelődve forgolódtam a gyűrött lepedőn. Halk motoszkálás zaja törte meg a csendet, pillantásom az ablak felé emeltem. Szívem a torkomban dobogott, arcomba omló tincseimet fülem mögé seperve lépkedtem az üveg elé. A homályba burkolózó alak vonásai lassan rajzolódtak ki, ajkaim közül mély sóhajt préselve kaptam szívemhez.

- Zayn, magadnál vagy? Mi a fenét csinálsz itt ilyenkor?

Ingerülten tártam ki az ódon ablakokat, melyek csikorogva engedelmeskedtek mozdulataimnak. A fiú szórakozott mosollyal fogadta szavaimat, vállát hanyagul megrántva emelte át magát a párkányon, utat engedve a lakásba. Szemöldököm összehúzva pillantottam rá, karomat széttárva fordultam felé. Mégis mi a fenét akar?

- Itt alszok – jelentette ki nemes egyszerűséggel, mindenfajta megtagadást elutasítva dőlt le az ágyra. Gyors léptekkel igyekeztem az ajtóhoz,  a zárban szinte némán kattant a kulcs.

- Megőrültél? Zayn hajnali kettő van az Isten szerelmére, magadnál vagy?

- Tőled kezdek éppenséggel. Na zárd be azt az ablakot, fogd be a szád, és gyere ide!

- Hagyd ezt abba, ne beszélj így velem!

Hangom élesen szelte a levegőt, kezeimet ökölbe szorítva mértem végig hirtelen felém magasodó alakját. Keze váratlanul állapodott meg ajkaimon, hátamat a falnak szorítva simult hozzám. Ordítani tudtam volna a méregtől, az indulattól, s a dühtől, mely lázba borította testem. Keze játszi könnyedséggel fogott közre, aranybarna szemei apró mágnesként vonzották a tekintetem. Lágy érintésétől megborzongtam, ahogyan ujjai felfedezték arcom minden egyes pontját. Hajamat óvatosan seperte vállamra, kezét államra csúsztatva emelte tekintetem arcára.

- Miért kell minden egyes nap ezt tenned? Miért löksz el minden egyes nap minden órájában? Miért nem adsz egy esélyt?

Esély. Esélyt mire, Zayn? Legbelül hisztérikus nevetés tört fel, vonásaim azonban rezzenéstelenek maradtak. Megborzongtam mély, suttogó hangjától, s szavaitól melyeket ajkaimra lehelt. Ajkaim szóra nyíltak, a szavak azonban cserbenhagytak, s a némaság lett a társam. Óvatosan léptem el tőle, kezemet felé nyújtva pillantottam rá. Gyanakvó tekintettel méregetett, bizalmatlanul közeledett felém. Ujjai lassan forrtak egybe az enyéimmel, testünk hangtalanul puffant a matracon.

Nem néztem rá, tekintetem a plafont méregette, s annak minden apró centijét. Féltem tőle. Féltem a pillantásától, a hangjától, az érintésétől. Keze szinte észrevétlenül csúszott derekamra, fimon magához vonva törékeny testem.

- Ugye tudod, hogy biztonságban vagy?

Nem feleltem, mindössze bólintottam, legbelül azonban kinevettem naivitását. Biztonság? Egyikünk sincs biztonságban. Én megsebzem őt, ő megsebez engem.  Pengeélen táncoltunk, s egy olyan fejezethez  közeledtünk, melynek a vége csupán könnyeket és sötétséget von magával. Kezem lassan csúszott tarkójához, ujjaim lágyan szántották végig sűrű, szénfekete haját.

- Tudom – leheltem elhaló hangon.

Próbáltam nem áltatni magam, igyekeztem hallgatni a józanészre, amely üvöltötte: Ne engedd közel magadhoz! Ölelése azonban elgyengített, s hiába, mindent elhittem neki.

Zayn Malik

Feszült csend ölelte körbe a termet, halk fújtatások, néma lélegzetvételek szelték kísértetiesen a szobát. Az asztalt megannyi hófehér lap fedte, szerződések és iratok, dalszövegek és kottasorok százai. Idegennek éreztem magam, feszülten pillantottam végig a terem sarkában álló mikrofonállványon.  Vajon tényleg van még helyem ebben a világban?

A kétely gyilkos karmai közül Paul hangja szakított ki, fejemmel aprót rázva emeltem rá tekintetem. A szavak szaporán hagyták el száját, egymás után millió meg egy, s én képtelen voltam rá összepontosítani. Ujjaimat összefonva pillantottam végig a kanapén, a fiúk igyekeztek figyelemmel kísérni a férfi hangját. Mindössze én merengtem a távolban, s a szavak süket fülekre találtak. Halkan szisszentem fel, végigsimítva a kézfejemet borító karmolásokon. Szám halvány mosolyra húztam, visszaemlékezve az éjszakára. Mint egy kismacska, úgy hadonászik a nagy körmeivel.

A tekintetek megakadtam rajtam, pillantásom Paulra emelve köszörültem meg torkomat. Kezeimet zsebre dugva dőltem hátra, figyeltem színlelve mosolyodtam el.

- Zayn, minden rendben? – Paul szinte félve ejtette ki a szavakat, tekintetéből mindössze egyet tudtam kivenni: bolondnak néz Hevesen bólintottam, kezemmel folytatást sürgetve dobtam fel jobb lábam a másikra. A percek csigalassúsággal teltek, s erről még a falon lógó óra mutatója is tanúbizonyságot tett lomha járásával. A monoton, üres szavak szinte megőrjítettek, a tollat kattogtatva fordultam Liam felé, s a fiú bíztató mosollyal biccentett.

- Nos akkor ennyi volt mára. Még annyit, hogy üdv újra itt, Zayn. Őszintén, már hiányoztál innen – Paul szavai vonzották a többiek tekintetét, kik mind engem fürkésztek. Halvány mosollyal az arcomon bólintottam, s habár igyekeztem palástolni az érzelmeket, mégis tudtam: itt a helyem, mellettük, a színpadon.

- Nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de hiányoztál már, Malik – Harry kezet nyújtva magasodott felém. Gyors iramban nyomtam fel magam, viszonozva mozdulatát, túlesve az amolyan „kínos pasis ölelésen”.  Türelmetlenkedve tuszkoltam kezeimet nadrágom zsebébe, a többiekre pillantva sandítottam az ajtó felé.

- Szóval akkor, ennyi volt? – hangom reményteljesen csengett, szabadság után vágyakozva pillantottam a kijáratra.

- Héhé, lassan a testtel, Zayn, ülj csak le egy percre – Liam a kanapéra mutatva parancsolt rám, szemöldökeim összeugrottak a szavak hallatán. Ismertem őket, tudtam, mikor készülnek valamire, s ez a baljós pillanat ismételten felettünk lebegett. Kíváncsian figyeltem az arcokat arra várva, hogy valaki megtörje a kísérteties csendet.

- Harrynél szervezünk egy bulit. Csak egy olyan otthonos, dumálós, sörözős bulit, semmi többet, lent a tengerparti házban. Örülnénk, ha eljönnél, Zayn.

Louis szinte tényszerűen vázolta a helyzetet, s hiába is hangzott kérések mondata, tudtam, hogy ez színtiszta utasítás. Együtt kell működnöm velük, hogy újra egyek legyünk. Hezitálva bólintottam, s arcokon halvány mosoly futott végig.

- Nekem is lenne egy kérésem – törtem meg a beállt csendet. A szavak meggondolatlanul csúsztak ki számon, de éreztem, hogy itt már nincs mit menteni, sem pedig veszíteni – szeretnék valakit magammal vinni.

A meglepett arcok egymásra pillantva várták a választ a maguk kérdéseikre, a teremben azonban síri csend honolt. Szinte hallottam minden egyes lélegzetvételt, a kint fékező autókat, a messze dörgő eget. Torkomat mintha erő kezek szorították volna, a némaság gyilkos kezekkel szállt közénk. Kínos mosoly terült szét arcomon, lépteim visszhangoztak a kihalt szobában.

- És ki lenne az? – Niall félve pillantott rám, kezeit a levegőbe emelve értetlenül rázta fejét, kezemet a kilincsre helyezve fordultam felé.

- Csak egy lány – vontam meg a vállam, s az ajtó falat húzva közénk zárult be mögöttem. Feszülten markoltam a kezemben lógó kulcsot, gyors léptekkel közeledve a távolban parkoló autóhoz.

Megőrültél Zayn, bizonyára megőrültél.

Natalia Konstantinova

Testem összerezzent, mellkasom megfeszítve nyomtam fel magam a sötét szobában. Az ablak üvegén apró kavicsok pattantak, a bokrok mögött egy alak homályos sziluettje rajzolódott ki.  Ajkaim között fáradtan préseltem ki a levegőt, a hideg jeges fuvallatként sodródott egyre bentebb.

- Zayn, kár rejtőzködnöd, tudom, hogy te vagy az – halvány mosoly futott végig arcomon látva gyenge próbálkozását, mondatomra kínos vigyorral bújt elő az oltalmat adó elsárgult növényzet mögül.

- Mi a helyzet, kislány? – arca kipihentségről árulkodott, aranybarna íriszei drágakőként csillantak meg a holdfényben. Elnyűtt vonásai szinte a múlttal váltak egyenlővé. Ez egy új Zayn volt. Ajkai féloldalas mosolyra húzta, keze lassan érintette arcomba boruló tincsimet, odébb seperve mérte végig vonásaimat. Hiába próbáltam ellökni kezét, kezem lustán pihent testem mellett. Bőre égette az enyémet, testemen jóleső, meleg érzés futott végig. Ajkaimat összeszorítva mosolyodtam el, tekintetem a padlót bámulta.

- Mostantól ez lesz az általános találkahely? – biccentettem felé kíváncsian. Elmosolyodva rázta meg fejét, keze az enyém után kapva nyomta fel magát a párkányra.

- Azt hittem a csajok bírják ezt a Rómeó és Júliás dolgot.

- Maximum, ha egy erkélyen kapom mindezt – akaratlanul is elnevettem magam, mozdulatait követve dőltem a jéghideg falnak – Miért jöttél?

Hezitálva pillantott rám, ajkai szóra nyíltak, majd némán zárultak össze. Kíváncsian méregettem arcát, kezét megszorítva biztattam.

- A srácok a bandából szerveznek valami bulit. Semmi nagy felhajtás, csak mi leszünk öten. Szóval, szeretném, ha velem jönnél.

Hónapok óta ismerem, mégsem láttam még ennyire zavarban, homloka szinte gyöngyözött az idegességtől. Szemöldököm felugrott, kezeimet keresztbe fonva mosolyodtam el.

- Csak szeretném ha egy kicsit kimozdulnál, ha találkoznál új emberekkel…

Mutatóujjam lassan kúszott ajkaira, szemei elkerekedve figyelték arcomat.

- Tényleg csupán ezért? – kezdeti magabiztosságom egy röpke perc alatt elszállt, a szavak szinte hangtalanul hagyták el ajkaimat.

- Szeretném, ha mellettem lennél.

Nem kellett kérnie, nem kellett kívánnia, hiszen már rég ott voltam neki, s Ő nekem. Karját széttárva húzott magához, jéghideg hátam forró mellkasának ütközött, ujjaim lassan forrtak egybe az övével. Lassan biccentettem hátra fejem, nyakam vonalát óvatosan simították végig tűzforró ujjai. Megremegtem az érintéstől, ő azonban nem hátrált. Ajka szinte semmisnek mondott csókot lehelt vékony bőrömre, s én nagyot nyelve pillantottam barna íriszeibe. Egy pillanatra megállt, mintha az engedélyemet várná, ajkára pillantva válaszoltam a kimondatlanra. Ajka lassan ízlelte az enyémet, nyelvünk lassú táncot járt a holdfényben. Teste óvó bilincsként szorított magához, s én azt kívántam, hogy soha ne engedjen el. Soha.