2013. augusztus 23., péntek

KILENCEDIK

Drága olvasóim!
Első körben, szeretnék elnézést kérni, hiszen a részt tegnapra ígértem. Sajnos csak éjszaka sikerült befejeznem, ez az oka annak, hogy csak ma került fel. Másodjára szeretném megköszönni az immáron 45 olvasót, a 11000 oldalmegtekintést, a kommenteket, a pipákat, eszméletlenek vagytok, imádlak titeket! Nem győzőm elégszer megköszönni a támogatásotokat, ti vagytok a legjobbak! :)
Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Az előző részhez érkezett kommenteket ismételten köszönöm, annyira aranyosak vagytok, remélem ehhez is érkezik egy pár.:) Na nem húzom tovább az időt, kellemes olvasást,
Puszi, Lily 

..................................................................................
Törékeny dolgok

Zayn Malik

Bódultan pillantottam rá, a képkockák szinte összefolytak előttem, a fák lombjai elmosódva hajlongtak a szélben. Nagyokat pislogva dőltem az ajtófélfának, szemeimet dörzsölve ráztam meg fejemet. Felém közeledő kezeit hanyagul löktem el magamtól, minden erőmet összeszedve toltam el testem az ajtótól. Szemei minden apró lépésemet figyelték, aggódva vizslatva mozdulataimat.
A szél játékosan dobálta tincseit, felém sodorva édeskés parfümjének illatát. Egy apró szellő, s megannyi emlék rohamozta meg elmémet, tekintetem elkapva fordítottam hátat. Nem gyengülhetek el tőle.
- Már megint ittál, ugye? – alig hallható szavait egy perc alatt tovább sodorta a szél, félénk hangja megborzongtatott.
- Mit érdekel az téged? Már nem tartozom hozzád – ajkaim fájdalmasan formálták meg a betűket, melyek gyötrő szavakká alakultak. Hozzá tartoztam, ahogyan ő hozzám. Az övé voltam, testestül-lelkestül, mégsem voltam elég jó. Torkomban hatalmas gombóc szorongott, kezem ökölbe szorítva csúsztattam zsebre. Halványrózsaszín ajkai ijedten nyíltak szóra, apró léptekkel közelített felém.
- Annyira sajnálom - szürkével itatott kék szemeit könnyek homályosították, keze finoman érte arcomat. Cinikusan szisszentem fel, ellökve magam a törékeny testtől, mely aggódva közelített felém.
- Ne érj hozzám – szemeim szinte villámokat szórva figyelték arcát, hangomból minden érzelem elszállt. Nem akartam, hogy hozzámérjen, nem akartam érezni a sebeket, melyeket ő okozott. Nem akartam az emlékeket, melyek újra meg újra a földbe tiporják a lelkem.
- Hányszor kell még könyörögnöm és megalázkodnom előtted? – a szavak erőtlenül hagyták el ajkait, félve pillantott rám, s várta válaszomat. A könyörgés ideje rég lejárt, ahogyan a megbocsátásáé.
- Tiszta szívemből szerettelek, bármit megtettem volna érted. A csillagokat lehoztam volna neked az égről, ha azt kérted volna. Meghaltam volna érted, ha úgy akartad volna. Neked ez sem volt elég. Nem kellett a szerelmem, hát a bocsánatomért se esedezz – hangom erőtlenül csuklott el, éreztem, ahogyan minden régi seb lassan, de biztosan felszakadt, s a lelkem újra vérzett. Arcára pillantottam, melyet a könnyek immár pirosra martak, ajkai egymásnak szorítva fékezték meg a fel-feltörő zokogást.
- Menj el, és soha többé ne keress Perrie. Végeztünk – az ajtót hanyagul csaptam be, hátam lassan csúszott végig az ajtón, mígnem egész testem a földre rogyott. Nem zuhanhatsz újra a gödörbe, szedd össze magad!  Könnyeim minden akaratom ellenére utat vágva maguknak szántották végig arcomat. Minden könny egy emlék volt, egy darabka belőlem, egy darab a lelkemből. Összetört, s újra megteszi. A kontroll elszállt testemből, feszülten nyomtam fel magam a földről. Ökölbe szorított kezem ezer meg egyszer érte a falat, míg nem a pergő vakolat között meg nem pillantottam a lassan csordogáló, piros vért. Az asztalon heverő tárcámért nyúltam, fekete bőrkabátomat magamra kapva csaptam be az ajtót.

A város szokatlanul csendes volt, a legtöbb szórakozóhely szinte pangott az ürességtől. Céltalanul róttam az utcákat, nem néztem se jobbra se balra, mindössze előre koncentráltam. Gyors léptekkel fordultam be a sarkon , egyenesen a  főútra, ahol kávézók és bárok sokasága kapott helyet. Néhány előtt kisebb sor kígyózott, tizenéves fiúk és lányok csapata várakozott a bejutásra. Sietős léptekkel igyekeztem a Revolution felé, megelőzve a közeledő, kissé ittas társaságot a sorban. A biztonsági őr markát tartva várt a jegy összegére, egy tíz fontost a kezébe nyomva hagytam magam mögött. A bár fullasztó levegője járta át testem, a zene dübörgése szinte szétszakított, miközben a táncoló tömegen átverekedtem magam. A pultnál megannyi szék magasodott, az egyikre felnyomva magam mutattam a polcon pihenő whiskeys üvegre. Néhány röpke pillanat múlva az alkohol mámorító illata csapta meg orromat, a jégkockák halk koccanással érték az üvegpohár falát. Nagyot kortyolva zúdítottam le torkomon a barna italt, mely szinte végigperzselte testem. Zsebeimben kutakodva húztam elő a szürke dobozt, mérgelődve vettem ki az utolsó szálat, melyet ajkaim közé szorítva gyújtottam meg. A füst lomhán keringett előttem, majd lassan eggyé vált a tömeg felett köröző fülledt levegővel. Lassan kortyolgattam az újabb pohár italt, elmerülve az alkohol adta mámorban, az ürességben és magányban, mely újra a hatalmába kerített. Magam elé bámulva szívtam a slukkokat, figyeltem a füstöt, ahogyan az fogaim között kiszűrődve gomolyogott a levegőben.
Ismeretlen parfüm illata csapta meg orromat, a virágos elixír szinte mágnesként vonzott magához. Lassan emeltem tekintetem a mellettem időző lányra, végigpillantva szinte tökéletes alakján, melyre finoman feszült a semmisnek mondható, fekete koktélruha. Szőke haja lágyan omlott hátára, zöld szemei smaragdkén világítottak arcán. Pillantása arcomon időzött, megállapodva az éppen ajkaim közé szorított cigarettánál.
- Nem kínálnál meg eggyel? – szemei kacéran vizslattak, halványrózsaszín ajkai játékosan ejtették ki a szavakat. Halvány mosoly futott végig arcomon, egész testemmel felé fordulva mértem végig teste minden pontját.
- Ne haragudj, de sajnos ez volt az utolsó szál – a nikotin lassan hagyta el tüdőmet, majd nagyot kortyoltam az előttem pihenő italból.  A szőkeség keze lassan csúszott az enyémre, ujjai finoman simították végig bőrömet, majd lazán kicsúsztatva ujjaim közül a füstölgő csikket, mély slukkot szívott belőle. Ajkai érzékéin engedték ki az apró, gomolygó füstöt, miközben egy percre sem emelte le rólam tekintetét. Ismertem ezt a pillantást, ahogyan fogai lassan ajkába mélyedtek. Akar engem.
Türelmetlenkedve ugrottam le a magas bárszékről, mellkasom az övének szorulva fonta kezeit nyakam köré. Szemei sóvárogva vizslatták ajkaimat, ujjai finoman szántották végig tincseimet.
Tartsd magad távol tőle!  A tiltakozás egyre csak nőtt bennem, mégis a vágy felülkerekedett a józan ész szavain. Kezeim derekára csúsztatva húztam közel magamhoz, ajkaink vadul tépték egymást. Keze egyre lentebb csúszva simította végig combomat, ajkaimról mély sóhaj szállt el. Vágytól ittasan markoltam meg fenekét, kiszorítva a köztünk lévő izzó levegőt. Ujjaim vadul szántották végig egyenes, tejfel szőke haját, mire ajkait nyakamra tapasztva apró csókok ezreivel jutalmazott. Fejemet hátraszegve vesztem el a mámor tengerében, melynek hullámai vadul ostromolták elmémet, minden önkontrollt elmosva.
A finom érintések helyét durva kezek vették át, kiszakítva az élvezetet adó ölelésből. Értetlenkedve pillantottam az előttem álló férfira, kinek szemei szikrákat szórva vizslatták arcom. Választ és magyarázatot nem várva csattant ökle az arcomon, testem erőtlenül zuhant a pultnak. Felsőmet megragadva húzott fel a földről, ökle újra meg újra testembe fúródva hagyott őrjítő fájdalmat maga után. Meg sem próbáltam ellenkezni, hagytam, hogy minden dühét kiélje rajtam. Hiszen tudom, mit érez. Erőtlen testemet a kijárat felé lökve szorított a hatalmas acélajtónak, kezével arcomat szorítva fordított maga felé.
- Remélem megérte fogdosni a csajomat – testem szinte kizuhant az ajtó mögül, tompa puffanással szántottam végig a betont.
A város némaságba burkolózott, az éjszaka csendjét egyenetlen légzésem zavarta meg. Fáradtan hevertem a porban, ajkaimon vért ízlelve fordultam az ég felé. Mindent hátrahagyva jöttem Bradfordba, most mégis kísért a múlt, a fájdalom és a keserűség. Ideje rájönnöm, még mindig törékeny vagyok.

Natalia Konstantinova

A cseppek vadul ostromolták a szürke aszfaltot, a víz lassan csorgott végig arcomon. A fülsüketítő zajok csupán halk morajlásként hatottak, testem erőtlenül hevert az úton. Apró könnyek szántották végig arcomat, melyek eggyé válva a forró vérrel folytak végig halántékomon. Léptek visszhangzottak, tekintetem lassan emeltem az égre.  A felhők szürkén gomolyogtak, kíméletlenül ontva magukból a hideg záport. Homályos alakok rajzolódtak ki a távolban, pirosan izzó szirénák hangja hasította a levegőt. Magatehetetlenül figyeltem a lassan mozgó testeket, kábán pillantottam az égre.
A távoli fény mágnesként vonzott magához, szinte megbabonázva meneteltem felé. Ismerős dallam csendült fel valahol, a messzeségben, mely egész lényemben szétáradva ragadott magával. Behunyt szemmel számolgattam az ütemeket, a lépéseket, s dúdoltam dallamot, mely irányított. Kezeim tökéletes formákat rajzolt a levegőbe, lábaim kecses mozdulatokkal közelítettek a vakító fehérség felé, a távolinak tűnő dallamok felhangosodva visszhangoztak füleimben. A halál olyan volt, akár egy gyönyörű melódia.

A cseppek lassan folytak végig a csövön, apránként adagolva a színtelen folyadékot. Kezeim mereven pihentek testem mellett, lelkem a sötétség rabjává vált. Üvöltve szakadtam ki a fájdalmas csendből, kétségbeesetten ordítva, élek. A néma sikolyok azonban süket fülekre találtak. Lelkem a gyilkos csendben lépdelt, éltető fényt keresve, de mindössze keserűségre leltem. Az árnyak foglyává váltam, mely nyomasztva préselte ki belőlem a reményt, a boldogságot, helyére keserűséget és fájdalmat ültetve, melyet úgy éltetett a félelem, akár a nyári zápor a növekvő fácskát. A sötét falakon ajtók vonala rajzolódott ki, a kilincs acélos bevonata tompán csillogott a ködös árnyban. Félve ragadtam meg az egyiket, óvatosan belépve egy másik világ kapuján.
Hajamba finoman kapott bele a játékos szellő, arcomat a Nap halovány sugarai melengették. A végeláthatatlan mezőn lustán hajlongtak az érett, sárga búzakalászok, a szél halk morajlással suhant el közöttük. A távolban egy nő alakja magasodott, hosszú, szőke haja lágyan omlott vállára. Mosolya erőt sugárzott, kezeit óvóan nyújtotta felém. A homályos alak hirtelen éles képpé vált, az arc, mely csupán az emlékezetemben élt, farkasszemet nézve figyelte lépéseimet.  Keze féltve szorította az enyémet, tekintete szinte égette bőrömet. Testemen jóleső, meleg érzés futott végig, egy érzelem, mely régen biztonságot nyújtott, egy törékeny darabka a lelkemből, ami akkor eltűnt.
- Anya? – ajkaim ijedten formálták nevét, hangom erőtlenül csengett a levegőben. Arcán mosoly futott végig,  szája sarkában apró gödröcskék jelentek meg. Vonások, melyeket sohasem felejtek el.
- Soha ne add fel, Natalia – hangja olyan volt, mint a legédesebb angyalé, keze lágyan simította végig arcomat. Egy kusza könnycsepp gördült végig arcomon, kezem az övé után kapva emelkedett a levegőbe.  Alakja hirtelen semmivé válva oszlott szét a levegőben, mint egy gomolygó füst, mellyel a szél önkényesen játszik. Újra elveszítettem.
A Nap sugarai ijedten bújtak a sötét felhők mögé, melyek hatalomra éhesen borították be a kristálytiszta eget. A horizonton egy dühöngő villám szikrázta be a sötét eget, az égbolt mintha kettéhasadt volna.  Félve hunytam le szemeimet, s mikor a felhőkből halovány függönyként hullott alá a vörös eső, ajkaimon vért ízleltem.  Lábaim minden irányítást veszítve vezettek egyre bentebb és bentebb, menekülve a nyomasztó sötétségtől. Céltalanul rohantam, segítségért üvöltve, de mindössze saját szavaim visszhangja volt a válasz. A könnyek megállíthatatlanul patakzottak, a félelem úrrá válva testemen bénított meg. Erőtlenül rogytam le a földre, térdeimet mellkasomhoz szorítva hagytam, hogy elnyomjon a rettegés.
- Segítség – a betűk esetlenül formálták meg a szót, melyre nem érkezett válasz. Szinte hangtalanul hagyta el ajkaimat, remélve, hogy valaki magához ragadva emel a fény felé. Elvesztem.

Egy percre ragadott magával az álom nyugodt világa, elhúzva előtte a boldogság mézesmadzagját. Az eső hirtelen csendesedett el, mintha egy éppen futó filmszalagot vágtak volna ketté. Félve tekintettem az égre, ahol a sötétszürke felhők rendíthetetlenül gyülekeztek.  Az eső nyomai egy perc alatt elillantak, a táj virágba borulva köszönt vissza. Hófehér százszorszépek, sárga tulipánok, tűzpiros pipacsok milliói borították a zöld mezőt, pillangók ezrei szálltak virágról virágra. Mintha a paradicsom egy kis darabja hullott volna elém, lelkem nyugalmat találva lebegett. Csendesen figyeltem a szinte élettelen tájat, mélyeket szippantva a virágok édes illatából, mely akár egy bódító elixír, úgy hatott az elmémre. Halvány mosoly jelent meg arcomon, a nyugalom hullámként söpört végig lényemen.
Apró lépésem azonban egy perc alatt összetörte az idilli világot, magammal hozva a sötétséget, s minden kínt, amely legbelül szétszakított.  Minden lépésem egy újabb seb volt ebben a törékeny világban, a virágok elhervadva, színűket veszítve rogytak a földre, akárcsak a pillangók, melyek egykor békésen lebegtek. Lépteim egyre gyorsabbá váltak, könnyeimnek szabad utat engedve figyeltem, ahogyan a lábam alatt omlik össze ez a darabka mennyország. A távolban egy tükör magasodott, arannyal borított keretén haloványan csillant meg a felhőkön átszűrődő Nap fénye.
Lassú léptekkel közelítettem tükörképem felé. Idegennek tűnt az arc, melyről hófehér bőr köszönt vissza, a szempár, mely apró drágakőként csillogott, a hosszú, sötét tincsek, melyek hanyagul omlottak a vállára. Mosollyal az arcán figyelte rezzenéseimet, mozdulataimat, ahogyan ijedten hátráltam.  Szótlanul fordított hátat, maga mögött hagyva, alakja lassan semmivé foszlott a távolban. Natalia eltűnt, mintha sohasem létezett volna.
Szinte a semmiből emelkedett fel saját alakom. A szemek tompán csillogtak, a test erőtlenül magasodott a tükör előtt. Natalia a múlté, minden álmával, emlékével és reményével. Keserű pillantással vizslattam az előttem álló alakot. Aki voltam, s aki lettem. Óvatosan nyúltam a tükör felé, a két kéz vészesen közeledett egymáshoz. Egy aprócska érintés volt az egész, s a tükör szilánkokra törve omlott a lábaim elé. A szél hirtelen erőt merítve söpört végig a halott tájon, az esőt hó váltotta fel. Az apró pelyhek  átláthatatlan függönyt alkotva omlottak a földre, fogaim vacogva koccantak egymásnak. A telet virágzó tavasz követte, a mező újra virágokba borult, madarak csicsergése visszhangzott a távolból, a fák leveleit játékosan dobálta a lágy szellő. A Nap egyre magasabbra kúszott a tiszta égbolton, sugarai égették bőröm, akár egy forró nyári napon. Az égitest lassan bukott egyre lentebb, a fák levelei zöld színűket eldobva sárgába borultam, majd leveleiket levetve csupán a csupasz ágak köszöntek vissza. A magány érzése ragadott magával, lábaimat minden erő elhagyta. A felhők lassan oszlottak széjjel, szabad utat adva a vakító fehérségnek, mely magával ragadva emelt az ég felé.

Szemhéjaim lassan emelkedtek meg, pilláimat ólomsúlyúnak éreztem. Kezeim erőtlenül emelkedtek, füleimben tompán csengtek a műszerek hangjai. Kábán pillantottam ki az ablakon, ahonnan csak a sötétség köszönt vissza.  Vajon hány tavaszt követett nyár, majd ősz, amíg én itt feküdtem? A falakon a kint magasodó fa ágai rajzolódtak ki, leveleit önkényesen dobálta az esti szél. Hiába erősködtem, harmatgyenge karjaim képtelenek voltak testem megtartására, erőtlenül rogytam vissza a hófehér párnára. Lábaim parancsaim ellenére mozdulatlanul hevertek, s akármennyire is próbálkoztam, makacsul ellenálltak minden utasításomnak. A pánik hullámként söpört végig testemen, ajkaimat olyan felszabadultsággal hagyta el a fájdalmas sikoly, mintha egy madár lenne, mely a sötét rabság után felszabadulva szárnyal a messzeségbe. Végre észrevesznek.
Az ajtó hangos puffanással érte a falat, egy középkorú nő kétségbeesett arccal sietett felém. Keze minden erejével támaszkodott öntudatlanul vergődő testemre, segítségért kiáltva a folyosó felé. Szavai befogadó fülekre találtak, a helyiség szinte megtelt a fehér ruhás emberekkel. Egy idősödő férfi injekcióval a kezében ragadta meg karomat, a vékony tű bőröm alá hatolva fecskendezte szét a bódító anyagot, s a világ újra elsötétült.

Tompa fájdalom hasított mellkasomba, szemeim hirtelen pattantak ki. A szoba homályos darabkákból állt, a hangok összefolyva visszhangoztak füleimben. Egy középkorú, kemény kötésű férfi állt az ágyam mellett, kezében papírokkal vizslatta a műszereket. Szemhéjaim lustán emelkedtek, látásom egyre tisztábbá vált. Kábán pillantottam a doktorra, aki minden mozdulatomat figyelemmel kísérve foglalt helyet az ágy mellett pihenő széken.
- Rosalie, hogy érzed magad? – hangja lágyan csengett, életet hozva a kísérteties csendbe. Erőtlenül nyílt szóra ajkam, kezeimmel minden erőmet összeszedve nyomtam fel magam.
- Mi történt velem? Miért nem érzem a lábaimat? – éles fájdalom söpört végig testemen, hangos szisszenéssel rogytam vissza a párnámra. A férfi érzelemmentesen pillantott rám, kezeit összekulcsolva fúrta tekintetét az enyémbe.
- A baleset során a fejed mellett a hátad szenvedte a legnagyobb károsodást. Az ütközés következtében kirepültél az autóból, a gerinced a szalagkorlátnak csapódott, majd onnan az útra zuhantál. A gerincvelő súlyosan sérült, de azt nem tudjuk jelenleg, hogy az idegpályák mennyire, így azt sem tudjuk a bénulás meddig tart. A sérülés mértékétől függ, hogy átmeneti vagy maradandó bénulásról beszélünk.
Szavai apró késként hasítottak lelkembe, mintha lassan emésztene fel a halál, apró darabokra szaggatva legbelül. Ajkaim között fájdalmas sikoly szűrődött ki, forró könnyeim megállíthatatlanul patakzottak, égetve hófehér bőrömet. Az álmaim úgy szálltak el, akár egy maroknyi homok a kezeim közül, melyet a szél magával ragadva sodor el. Meghaltak az álmok, meghalt a múlt, meghalt Natalia, és velük együtt a lelkem is.


6 megjegyzés:

  1. Istenem! *-* Ez a rész tökéletesen gyönyörü! Mást nem tudok mondani! Csodálatosan írsz! Soha ne hagyd abba! :)
    Xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anna/Dorci!

      Annyira hihetetlenül jól esnek a szavaid, el sem tudod hinni mennyire! Annak pedig még jobban örülök, hogy ennyire elnyerte a rész a tetszésed.:)

      Sok puszi, Lily

      Törlés
  2. Natalia jelenete gyönyörű! Olyan kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a sorsa... És Zayn... Volt egy érzésem, hogy Perrie áll az ajtó mögött, remélem, a szakításuk pontos okát is megtudjuk idővel. :) Egyik kedvenc blogommá lett a Tiéd. ;) XOXO, Caroline

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Caroline!

      Először is nagyon-nagyon köszönöm a dicséretet, és örülök, hogy Natalia részét emelted ki, hiszen nagyon féltem attól, hogy nem sikerül átadnom azt, amit én elgondoltam.:)
      Zayn felől pedig lassan, de biztosan minden kiderül.;)
      Annyira boldog vagyok, hogy ezt olvashatom, hihetetlenül megtisztelsz ezzel, Caroline :)

      Sok-sok puszi, Lily

      Törlés
  3. Drága Lily!

    Sajnálom, hogy nem rögtön olvastam el a részt, most szakítottam csak rá időt, de TE JÓ ÉG! Jól tettem, hogy estig vártam vele, mert most sötét van, a számítógépem képernyőjén kívül semmi nem világít, így az egész sokkal... Nem tudom megfogalmazni, szerintem tudod mire értem. Sokkal inkább magamnak érzem a történetet, azt hiszem ez így nagyjából megközelíti a dolgot.
    Ez lett a kedvenc részem, bár tudom, hogy mindig ezt mondom. Ez a Te hibád, egyre jobbakat hozol. Sokkoló a tehetséged, komolyan nem tudom elégszer elmondani. Na, de a történet, utána még néhány sor imádat...
    Zayn-t körül veszik a nők, egyiket követi a másik. Meglepődtem, hogy Perrie az, de ez csak még inkább felkelti az érdeklődésemet a folytatás kapcsán, szuper csavar volt. Ezek szerint a lány volt a bűnös a kapcsolat szétmenetele miatt, ami még inkább csodálkozást váltott ki belőlem, azt hittem itt is Zayn volt a hunyó. Viszont jó értelemben ezért tetszik az egész kapcsolatuk!
    Aztán Natalia... Gyönyörűen, csodálatosan, tehetségesen, káprázatosan (most hirtelen csak ennyi szép jelző jutott eszembe) írtad le. Esküszöm, a számat tátva olvastam a sorokat, sosem olvastam még ennyire fantasztikusat. Annyira jól eltaláltad az egészet, a hangulata magával ragadó volt, hihetetlen miképpen keltetted életre a Natalia elméjében lejátszódó dolgokat. Imádtam!
    Ahogyan Téged is, bámulatos kifejezéseket, hasonlatokat, költői képeket használsz, fogalmam sincs hogyan csinálod, beleszerettem. Felháborítóan tehetséges vagy, példaképemmé váltál, el se tudod hinni, mennyire örülök, amiért elkezdtem olvasni a blogodat! <33

    Sok puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azym!

      Én kérek elnézést a kései válaszért, de ezt nem azt jelenti, hogy nem olvastam el a kommented már korábban, és nem csalt levakarhatatlan mosolyt az arcomra! :)
      Nem tudod elképzelni, milyen hatalmas boldogságot okoz a hozzászólásod, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mindezt tőled kapom, tőled, egy csodálatos, tehetséges írótól!
      Szóhoz sem jutok, hogy ilyen hatást tudtam kiváltani belőled Natalia részével. Talán eddig ezt volt a legnehezebb visszaadnom, és annyira örülök, hogy mindez ennyire elnyerted a tetszésed!
      Az utolsó bekezdésed pedig egyszerűen...nem is tudom mit mondjak. Hüledezve, hitetlenkedve, álmélkodva és még sorolhatnám, hogyan olvastam. Nem győzöm elégszer megköszönni azt, amit tőled kapok, imádlak! <3

      Sok-sok puszi, ölelés, Lily

      Törlés