Drága olvasóim!
Első körben, szeretnék elnézést kérni, hiszen a részt tegnapra ígértem. Sajnos csak éjszaka sikerült befejeznem, ez az oka annak, hogy csak ma került fel. Másodjára szeretném megköszönni az immáron 45 olvasót, a 11000 oldalmegtekintést, a kommenteket, a pipákat, eszméletlenek vagytok, imádlak titeket! Nem győzőm elégszer megköszönni a támogatásotokat, ti vagytok a legjobbak! :)
Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Az előző részhez érkezett kommenteket ismételten köszönöm, annyira aranyosak vagytok, remélem ehhez is érkezik egy pár.:) Na nem húzom tovább az időt, kellemes olvasást,
Puszi, Lily
..................................................................................
Törékeny
dolgok
Zayn Malik
Bódultan pillantottam rá, a képkockák szinte összefolytak előttem, a
fák lombjai elmosódva hajlongtak a szélben. Nagyokat pislogva dőltem az
ajtófélfának, szemeimet dörzsölve ráztam meg fejemet. Felém közeledő kezeit
hanyagul löktem el magamtól, minden erőmet összeszedve toltam el testem az
ajtótól. Szemei minden apró lépésemet figyelték, aggódva vizslatva
mozdulataimat.
A szél játékosan dobálta tincseit, felém sodorva édeskés parfümjének
illatát. Egy apró szellő, s megannyi emlék rohamozta meg elmémet, tekintetem
elkapva fordítottam hátat. Nem
gyengülhetek el tőle.
- Már megint ittál, ugye? – alig hallható szavait egy perc alatt
tovább sodorta a szél, félénk hangja megborzongtatott.
- Mit érdekel az téged? Már nem tartozom hozzád – ajkaim fájdalmasan
formálták meg a betűket, melyek gyötrő szavakká alakultak. Hozzá tartoztam, ahogyan ő hozzám. Az övé voltam,
testestül-lelkestül, mégsem voltam elég jó. Torkomban hatalmas gombóc
szorongott, kezem ökölbe szorítva csúsztattam zsebre. Halványrózsaszín ajkai
ijedten nyíltak szóra, apró léptekkel közelített felém.
- Annyira sajnálom - szürkével itatott kék szemeit könnyek
homályosították, keze finoman érte arcomat. Cinikusan szisszentem fel, ellökve
magam a törékeny testtől, mely aggódva közelített felém.
- Ne érj hozzám – szemeim szinte villámokat szórva figyelték arcát,
hangomból minden érzelem elszállt. Nem akartam, hogy hozzámérjen, nem akartam
érezni a sebeket, melyeket ő okozott. Nem akartam az emlékeket, melyek újra meg
újra a földbe tiporják a lelkem.
- Hányszor kell még könyörögnöm és megalázkodnom előtted? – a szavak
erőtlenül hagyták el ajkait, félve pillantott rám, s várta válaszomat. A könyörgés ideje rég lejárt, ahogyan a
megbocsátásáé.
- Tiszta szívemből szerettelek, bármit megtettem volna érted. A
csillagokat lehoztam volna neked az égről, ha azt kérted volna. Meghaltam volna
érted, ha úgy akartad volna. Neked ez sem volt elég. Nem kellett a szerelmem,
hát a bocsánatomért se esedezz – hangom erőtlenül csuklott el, éreztem, ahogyan
minden régi seb lassan, de biztosan felszakadt, s a lelkem újra vérzett. Arcára
pillantottam, melyet a könnyek immár pirosra martak, ajkai egymásnak szorítva
fékezték meg a fel-feltörő zokogást.
- Menj el, és soha többé ne keress Perrie. Végeztünk – az ajtót
hanyagul csaptam be, hátam lassan csúszott végig az ajtón, mígnem egész testem
a földre rogyott. Nem zuhanhatsz újra a
gödörbe, szedd össze magad! Könnyeim
minden akaratom ellenére utat vágva maguknak szántották végig arcomat. Minden
könny egy emlék volt, egy darabka belőlem, egy darab a lelkemből. Összetört, s újra megteszi. A kontroll
elszállt testemből, feszülten nyomtam fel magam a földről. Ökölbe szorított
kezem ezer meg egyszer érte a falat, míg nem a pergő vakolat között meg nem
pillantottam a lassan csordogáló, piros vért. Az asztalon heverő tárcámért
nyúltam, fekete bőrkabátomat magamra kapva csaptam be az ajtót.
A város szokatlanul csendes volt, a legtöbb szórakozóhely szinte
pangott az ürességtől. Céltalanul róttam az utcákat, nem néztem se jobbra se
balra, mindössze előre koncentráltam. Gyors léptekkel fordultam be a sarkon ,
egyenesen a főútra, ahol kávézók és bárok
sokasága kapott helyet. Néhány előtt kisebb sor kígyózott, tizenéves fiúk és
lányok csapata várakozott a bejutásra. Sietős léptekkel igyekeztem a Revolution
felé, megelőzve a közeledő, kissé ittas társaságot a sorban. A biztonsági őr
markát tartva várt a jegy összegére, egy tíz fontost a kezébe nyomva hagytam
magam mögött. A bár fullasztó levegője járta át testem, a zene dübörgése szinte
szétszakított, miközben a táncoló tömegen átverekedtem magam. A pultnál
megannyi szék magasodott, az egyikre felnyomva magam mutattam a polcon pihenő
whiskeys üvegre. Néhány röpke pillanat múlva az alkohol mámorító illata csapta
meg orromat, a jégkockák halk koccanással érték az üvegpohár falát. Nagyot
kortyolva zúdítottam le torkomon a barna italt, mely szinte végigperzselte
testem. Zsebeimben kutakodva húztam elő a szürke dobozt, mérgelődve vettem ki
az utolsó szálat, melyet ajkaim közé szorítva gyújtottam meg. A füst lomhán
keringett előttem, majd lassan eggyé vált a tömeg felett köröző fülledt
levegővel. Lassan kortyolgattam az újabb pohár italt, elmerülve az alkohol adta
mámorban, az ürességben és magányban, mely újra a hatalmába kerített. Magam elé
bámulva szívtam a slukkokat, figyeltem a füstöt, ahogyan az fogaim között kiszűrődve
gomolyogott a levegőben.
Ismeretlen parfüm illata csapta meg orromat, a virágos elixír szinte
mágnesként vonzott magához. Lassan emeltem tekintetem a mellettem időző lányra,
végigpillantva szinte tökéletes alakján, melyre finoman feszült a semmisnek
mondható, fekete koktélruha. Szőke haja lágyan omlott hátára, zöld szemei
smaragdkén világítottak arcán. Pillantása arcomon időzött, megállapodva az
éppen ajkaim közé szorított cigarettánál.
- Nem kínálnál meg eggyel? – szemei kacéran vizslattak,
halványrózsaszín ajkai játékosan ejtették ki a szavakat. Halvány mosoly futott
végig arcomon, egész testemmel felé fordulva mértem végig teste minden pontját.
- Ne haragudj, de sajnos ez volt az utolsó szál – a nikotin lassan
hagyta el tüdőmet, majd nagyot kortyoltam az előttem pihenő italból. A szőkeség keze lassan csúszott az enyémre,
ujjai finoman simították végig bőrömet, majd lazán kicsúsztatva ujjaim közül a
füstölgő csikket, mély slukkot szívott belőle. Ajkai érzékéin engedték ki az
apró, gomolygó füstöt, miközben egy percre sem emelte le rólam tekintetét.
Ismertem ezt a pillantást, ahogyan fogai lassan ajkába mélyedtek. Akar engem.
Türelmetlenkedve ugrottam le a magas bárszékről, mellkasom az övének
szorulva fonta kezeit nyakam köré. Szemei sóvárogva vizslatták ajkaimat, ujjai
finoman szántották végig tincseimet.
Tartsd magad távol tőle! A tiltakozás egyre csak nőtt bennem, mégis a
vágy felülkerekedett a józan ész szavain. Kezeim derekára csúsztatva húztam
közel magamhoz, ajkaink vadul tépték egymást. Keze egyre lentebb csúszva
simította végig combomat, ajkaimról mély sóhaj szállt el. Vágytól ittasan
markoltam meg fenekét, kiszorítva a köztünk lévő izzó levegőt. Ujjaim vadul
szántották végig egyenes, tejfel szőke haját, mire ajkait nyakamra tapasztva
apró csókok ezreivel jutalmazott. Fejemet hátraszegve vesztem el a mámor
tengerében, melynek hullámai vadul ostromolták elmémet, minden önkontrollt
elmosva.
A finom érintések helyét durva kezek vették át, kiszakítva az
élvezetet adó ölelésből. Értetlenkedve pillantottam az előttem álló férfira, kinek
szemei szikrákat szórva vizslatták arcom. Választ és magyarázatot nem várva
csattant ökle az arcomon, testem erőtlenül zuhant a pultnak. Felsőmet
megragadva húzott fel a földről, ökle újra meg újra testembe fúródva hagyott
őrjítő fájdalmat maga után. Meg sem próbáltam ellenkezni, hagytam, hogy minden
dühét kiélje rajtam. Hiszen tudom, mit
érez. Erőtlen testemet a kijárat felé lökve szorított a hatalmas
acélajtónak, kezével arcomat szorítva fordított maga felé.
- Remélem megérte fogdosni a csajomat – testem szinte kizuhant az ajtó
mögül, tompa puffanással szántottam végig a betont.
A város némaságba burkolózott, az éjszaka csendjét egyenetlen légzésem
zavarta meg. Fáradtan hevertem a porban, ajkaimon vért ízlelve fordultam az ég
felé. Mindent hátrahagyva jöttem Bradfordba, most mégis kísért a múlt, a
fájdalom és a keserűség. Ideje rájönnöm,
még mindig törékeny vagyok.
Natalia Konstantinova
A cseppek vadul ostromolták a szürke aszfaltot, a víz lassan csorgott
végig arcomon. A fülsüketítő zajok csupán halk morajlásként hatottak, testem
erőtlenül hevert az úton. Apró könnyek szántották végig arcomat, melyek eggyé
válva a forró vérrel folytak végig halántékomon. Léptek visszhangzottak,
tekintetem lassan emeltem az égre. A
felhők szürkén gomolyogtak, kíméletlenül ontva magukból a hideg záport.
Homályos alakok rajzolódtak ki a távolban, pirosan izzó szirénák hangja
hasította a levegőt. Magatehetetlenül figyeltem a lassan mozgó testeket, kábán
pillantottam az égre.
A távoli fény mágnesként vonzott magához, szinte megbabonázva
meneteltem felé. Ismerős dallam csendült fel valahol, a messzeségben, mely
egész lényemben szétáradva ragadott magával. Behunyt szemmel számolgattam az
ütemeket, a lépéseket, s dúdoltam dallamot, mely irányított. Kezeim tökéletes
formákat rajzolt a levegőbe, lábaim kecses mozdulatokkal közelítettek a vakító
fehérség felé, a távolinak tűnő dallamok felhangosodva visszhangoztak
füleimben. A halál olyan volt, akár egy
gyönyörű melódia.
A cseppek lassan folytak végig a csövön, apránként adagolva a
színtelen folyadékot. Kezeim mereven pihentek testem mellett, lelkem a sötétség
rabjává vált. Üvöltve szakadtam ki a fájdalmas csendből, kétségbeesetten
ordítva, élek. A néma sikolyok
azonban süket fülekre találtak. Lelkem a gyilkos csendben lépdelt, éltető fényt
keresve, de mindössze keserűségre leltem. Az árnyak foglyává váltam, mely
nyomasztva préselte ki belőlem a reményt, a boldogságot, helyére keserűséget és
fájdalmat ültetve, melyet úgy éltetett a félelem, akár a nyári zápor a növekvő
fácskát. A sötét falakon ajtók vonala rajzolódott ki, a kilincs acélos bevonata
tompán csillogott a ködös árnyban. Félve ragadtam meg az egyiket, óvatosan
belépve egy másik világ kapuján.
Hajamba finoman kapott bele a játékos szellő, arcomat a Nap halovány
sugarai melengették. A végeláthatatlan mezőn lustán hajlongtak az érett, sárga
búzakalászok, a szél halk morajlással suhant el közöttük. A távolban egy nő
alakja magasodott, hosszú, szőke haja lágyan omlott vállára. Mosolya erőt
sugárzott, kezeit óvóan nyújtotta felém. A homályos alak hirtelen éles képpé
vált, az arc, mely csupán az emlékezetemben élt, farkasszemet nézve figyelte
lépéseimet. Keze féltve szorította az
enyémet, tekintete szinte égette bőrömet. Testemen jóleső, meleg érzés futott
végig, egy érzelem, mely régen biztonságot nyújtott, egy törékeny darabka a
lelkemből, ami akkor eltűnt.
- Anya? – ajkaim ijedten formálták nevét, hangom erőtlenül csengett a
levegőben. Arcán mosoly futott végig,
szája sarkában apró gödröcskék jelentek meg. Vonások, melyeket sohasem felejtek el.
- Soha ne add fel, Natalia – hangja olyan volt, mint a legédesebb
angyalé, keze lágyan simította végig arcomat. Egy kusza könnycsepp gördült
végig arcomon, kezem az övé után kapva emelkedett a levegőbe. Alakja hirtelen semmivé válva oszlott szét a
levegőben, mint egy gomolygó füst, mellyel a szél önkényesen játszik. Újra elveszítettem.
A Nap sugarai ijedten bújtak a sötét felhők mögé, melyek hatalomra
éhesen borították be a kristálytiszta eget. A horizonton egy dühöngő villám
szikrázta be a sötét eget, az égbolt mintha kettéhasadt volna. Félve hunytam le szemeimet, s mikor a
felhőkből halovány függönyként hullott alá a vörös eső, ajkaimon vért ízleltem. Lábaim minden irányítást veszítve vezettek
egyre bentebb és bentebb, menekülve a nyomasztó sötétségtől. Céltalanul
rohantam, segítségért üvöltve, de mindössze saját szavaim visszhangja volt a
válasz. A könnyek megállíthatatlanul patakzottak, a félelem úrrá válva testemen
bénított meg. Erőtlenül rogytam le a földre, térdeimet mellkasomhoz szorítva
hagytam, hogy elnyomjon a rettegés.
- Segítség – a betűk esetlenül formálták meg a szót, melyre nem
érkezett válasz. Szinte hangtalanul hagyta el ajkaimat, remélve, hogy valaki
magához ragadva emel a fény felé. Elvesztem.
Egy percre ragadott magával az álom nyugodt világa, elhúzva előtte a
boldogság mézesmadzagját. Az eső hirtelen csendesedett el, mintha egy éppen
futó filmszalagot vágtak volna ketté. Félve tekintettem az égre, ahol a
sötétszürke felhők rendíthetetlenül gyülekeztek. Az eső nyomai egy perc alatt elillantak, a
táj virágba borulva köszönt vissza. Hófehér százszorszépek, sárga tulipánok,
tűzpiros pipacsok milliói borították a zöld mezőt, pillangók ezrei szálltak
virágról virágra. Mintha a paradicsom egy kis darabja hullott volna elém,
lelkem nyugalmat találva lebegett. Csendesen figyeltem a szinte élettelen
tájat, mélyeket szippantva a virágok édes illatából, mely akár egy bódító
elixír, úgy hatott az elmémre. Halvány mosoly jelent meg arcomon, a nyugalom
hullámként söpört végig lényemen.
Apró lépésem azonban egy perc alatt összetörte az idilli világot,
magammal hozva a sötétséget, s minden kínt, amely legbelül szétszakított. Minden lépésem egy újabb seb volt ebben a
törékeny világban, a virágok elhervadva, színűket veszítve rogytak a földre,
akárcsak a pillangók, melyek egykor békésen lebegtek. Lépteim egyre gyorsabbá
váltak, könnyeimnek szabad utat engedve figyeltem, ahogyan a lábam alatt omlik
össze ez a darabka mennyország. A távolban egy tükör magasodott, arannyal
borított keretén haloványan csillant meg a felhőkön átszűrődő Nap fénye.
Lassú léptekkel közelítettem tükörképem felé. Idegennek tűnt az arc,
melyről hófehér bőr köszönt vissza, a szempár, mely apró drágakőként
csillogott, a hosszú, sötét tincsek, melyek hanyagul omlottak a vállára.
Mosollyal az arcán figyelte rezzenéseimet, mozdulataimat, ahogyan ijedten
hátráltam. Szótlanul fordított hátat,
maga mögött hagyva, alakja lassan semmivé foszlott a távolban. Natalia eltűnt, mintha sohasem létezett
volna.
Szinte a semmiből emelkedett fel saját alakom. A szemek tompán
csillogtak, a test erőtlenül magasodott a tükör előtt. Natalia a múlté, minden
álmával, emlékével és reményével. Keserű pillantással vizslattam az előttem
álló alakot. Aki voltam, s aki lettem. Óvatosan
nyúltam a tükör felé, a két kéz vészesen közeledett egymáshoz. Egy aprócska
érintés volt az egész, s a tükör szilánkokra törve omlott a lábaim elé. A szél
hirtelen erőt merítve söpört végig a halott tájon, az esőt hó váltotta fel. Az
apró pelyhek átláthatatlan függönyt
alkotva omlottak a földre, fogaim vacogva koccantak egymásnak. A telet virágzó
tavasz követte, a mező újra virágokba borult, madarak csicsergése visszhangzott
a távolból, a fák leveleit játékosan dobálta a lágy szellő. A Nap egyre
magasabbra kúszott a tiszta égbolton, sugarai égették bőröm, akár egy forró nyári
napon. Az égitest lassan bukott egyre lentebb, a fák levelei zöld színűket
eldobva sárgába borultam, majd leveleiket levetve csupán a csupasz ágak
köszöntek vissza. A magány érzése ragadott magával, lábaimat minden erő
elhagyta. A felhők lassan oszlottak széjjel, szabad utat adva a vakító
fehérségnek, mely magával ragadva emelt az ég felé.
Szemhéjaim lassan emelkedtek meg, pilláimat ólomsúlyúnak éreztem.
Kezeim erőtlenül emelkedtek, füleimben tompán csengtek a műszerek hangjai. Kábán
pillantottam ki az ablakon, ahonnan csak a sötétség köszönt vissza.
Vajon hány tavaszt követett nyár, majd ősz, amíg én itt feküdtem? A
falakon a kint magasodó fa ágai rajzolódtak ki, leveleit önkényesen dobálta az
esti szél. Hiába erősködtem, harmatgyenge karjaim képtelenek voltak testem
megtartására, erőtlenül rogytam vissza a hófehér párnára. Lábaim parancsaim
ellenére mozdulatlanul hevertek, s akármennyire is próbálkoztam, makacsul
ellenálltak minden utasításomnak. A pánik hullámként söpört végig testemen,
ajkaimat olyan felszabadultsággal hagyta el a fájdalmas sikoly, mintha egy
madár lenne, mely a sötét rabság után felszabadulva szárnyal a messzeségbe. Végre észrevesznek.
Az ajtó hangos puffanással érte a falat, egy középkorú nő
kétségbeesett arccal sietett felém. Keze minden erejével támaszkodott
öntudatlanul vergődő testemre, segítségért kiáltva a folyosó felé. Szavai
befogadó fülekre találtak, a helyiség szinte megtelt a fehér ruhás emberekkel. Egy
idősödő férfi injekcióval a kezében ragadta meg karomat, a vékony tű bőröm alá
hatolva fecskendezte szét a bódító anyagot, s a világ újra elsötétült.
Tompa fájdalom hasított mellkasomba, szemeim hirtelen pattantak ki. A
szoba homályos darabkákból állt, a hangok összefolyva visszhangoztak füleimben.
Egy középkorú, kemény kötésű férfi állt az ágyam mellett, kezében papírokkal
vizslatta a műszereket. Szemhéjaim lustán emelkedtek, látásom egyre tisztábbá
vált. Kábán pillantottam a doktorra, aki minden mozdulatomat figyelemmel
kísérve foglalt helyet az ágy mellett pihenő széken.
- Rosalie, hogy érzed magad? – hangja lágyan csengett, életet hozva a
kísérteties csendbe. Erőtlenül nyílt szóra ajkam, kezeimmel minden erőmet
összeszedve nyomtam fel magam.
- Mi történt velem? Miért nem érzem a lábaimat? – éles fájdalom söpört
végig testemen, hangos szisszenéssel rogytam vissza a párnámra. A férfi
érzelemmentesen pillantott rám, kezeit összekulcsolva fúrta tekintetét az
enyémbe.
- A baleset során a fejed mellett a hátad szenvedte a legnagyobb
károsodást. Az ütközés következtében kirepültél az autóból, a gerinced a
szalagkorlátnak csapódott, majd onnan az útra zuhantál. A gerincvelő súlyosan
sérült, de azt nem tudjuk jelenleg, hogy az idegpályák mennyire, így azt sem
tudjuk a bénulás meddig tart. A sérülés mértékétől függ, hogy átmeneti vagy
maradandó bénulásról beszélünk.
Szavai apró késként hasítottak lelkembe, mintha lassan emésztene fel a
halál, apró darabokra szaggatva legbelül. Ajkaim között fájdalmas sikoly
szűrődött ki, forró könnyeim megállíthatatlanul patakzottak, égetve hófehér
bőrömet. Az álmaim úgy szálltak el, akár egy maroknyi homok a kezeim közül,
melyet a szél magával ragadva sodor el.
Meghaltak az álmok, meghalt a múlt, meghalt Natalia, és velük együtt a lelkem
is.
Istenem! *-* Ez a rész tökéletesen gyönyörü! Mást nem tudok mondani! Csodálatosan írsz! Soha ne hagyd abba! :)
VálaszTörlésXxx
Drága Anna/Dorci!
TörlésAnnyira hihetetlenül jól esnek a szavaid, el sem tudod hinni mennyire! Annak pedig még jobban örülök, hogy ennyire elnyerte a rész a tetszésed.:)
Sok puszi, Lily
Natalia jelenete gyönyörű! Olyan kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a sorsa... És Zayn... Volt egy érzésem, hogy Perrie áll az ajtó mögött, remélem, a szakításuk pontos okát is megtudjuk idővel. :) Egyik kedvenc blogommá lett a Tiéd. ;) XOXO, Caroline
VálaszTörlésDrága Caroline!
TörlésElőször is nagyon-nagyon köszönöm a dicséretet, és örülök, hogy Natalia részét emelted ki, hiszen nagyon féltem attól, hogy nem sikerül átadnom azt, amit én elgondoltam.:)
Zayn felől pedig lassan, de biztosan minden kiderül.;)
Annyira boldog vagyok, hogy ezt olvashatom, hihetetlenül megtisztelsz ezzel, Caroline :)
Sok-sok puszi, Lily
Drága Lily!
VálaszTörlésSajnálom, hogy nem rögtön olvastam el a részt, most szakítottam csak rá időt, de TE JÓ ÉG! Jól tettem, hogy estig vártam vele, mert most sötét van, a számítógépem képernyőjén kívül semmi nem világít, így az egész sokkal... Nem tudom megfogalmazni, szerintem tudod mire értem. Sokkal inkább magamnak érzem a történetet, azt hiszem ez így nagyjából megközelíti a dolgot.
Ez lett a kedvenc részem, bár tudom, hogy mindig ezt mondom. Ez a Te hibád, egyre jobbakat hozol. Sokkoló a tehetséged, komolyan nem tudom elégszer elmondani. Na, de a történet, utána még néhány sor imádat...
Zayn-t körül veszik a nők, egyiket követi a másik. Meglepődtem, hogy Perrie az, de ez csak még inkább felkelti az érdeklődésemet a folytatás kapcsán, szuper csavar volt. Ezek szerint a lány volt a bűnös a kapcsolat szétmenetele miatt, ami még inkább csodálkozást váltott ki belőlem, azt hittem itt is Zayn volt a hunyó. Viszont jó értelemben ezért tetszik az egész kapcsolatuk!
Aztán Natalia... Gyönyörűen, csodálatosan, tehetségesen, káprázatosan (most hirtelen csak ennyi szép jelző jutott eszembe) írtad le. Esküszöm, a számat tátva olvastam a sorokat, sosem olvastam még ennyire fantasztikusat. Annyira jól eltaláltad az egészet, a hangulata magával ragadó volt, hihetetlen miképpen keltetted életre a Natalia elméjében lejátszódó dolgokat. Imádtam!
Ahogyan Téged is, bámulatos kifejezéseket, hasonlatokat, költői képeket használsz, fogalmam sincs hogyan csinálod, beleszerettem. Felháborítóan tehetséges vagy, példaképemmé váltál, el se tudod hinni, mennyire örülök, amiért elkezdtem olvasni a blogodat! <33
Sok puszi, Azy
Drága Azym!
TörlésÉn kérek elnézést a kései válaszért, de ezt nem azt jelenti, hogy nem olvastam el a kommented már korábban, és nem csalt levakarhatatlan mosolyt az arcomra! :)
Nem tudod elképzelni, milyen hatalmas boldogságot okoz a hozzászólásod, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mindezt tőled kapom, tőled, egy csodálatos, tehetséges írótól!
Szóhoz sem jutok, hogy ilyen hatást tudtam kiváltani belőled Natalia részével. Talán eddig ezt volt a legnehezebb visszaadnom, és annyira örülök, hogy mindez ennyire elnyerted a tetszésed!
Az utolsó bekezdésed pedig egyszerűen...nem is tudom mit mondjak. Hüledezve, hitetlenkedve, álmélkodva és még sorolhatnám, hogyan olvastam. Nem győzöm elégszer megköszönni azt, amit tőled kapok, imádlak! <3
Sok-sok puszi, ölelés, Lily