2013. december 18., szerda

TIZENHARMADIK

Drága, egyetlen, kitartó, szeretett olvasóim!
Először is, taps, öröm és boldogság, végre működik a blogger! Nem tudom, hogy csak nekem nem működött vagy esetleg másoknak is felmondta a szolgálatot, mindenesetre ezt a  " nem lehet bejegyzést írni, nem reagál a sablontervező, eltűnnek az olvasók" dolgot annyira nem értékeltem.
DE, itt vagyok, mint láthatjátok, még pedig az új résszel!
Képtelen vagyok elhinni, hogy már 74 olvasóm van. Egyszerűen csak köszönöm, imádlak titeket! <3
Nem is akarom tovább rabolni a szót. Remélem, hogy tetszeni, fog, kommentekért most sem haragszom meg! :)
Sok-sok puszi&ölelés,
Lily

..........................................................................................................

Új esély 

Zayn Malik

Esetlenül kapkodtam a földön fekvő almákért, melyek lassan gurultak végig a porral fedett úton. A reggeli, csípős hideg lassan tovaszállt, az előbukó Nap finoman melengette bőrömet.
Üveges tekintettel figyelte mozdulataimat, szinte félve tekintettem rá. Mintha egyetlen pillantás is képes lenne apró darabokra szaggatni, akár egy törékeny porcelán, mit egy apró mozdulat képes szilánkosra törni. Lassan guggoltam le hozzá, kezeimmel az övéit keresve figyelte tekintetét, mely csupán egy pillanatra, de egybeforrt az enyémmel. Ujjai azonban homokként folytak ki kezeim közül, kezét ökölbe szorítva hunyta figyelte a széltől meglobogtatott ágakat. Annyi kérdés cikázott a fejemben, a szavak azonban cserbenhagytak. A zöld szempár élettelen, tompa fénye bilincsként szorított magához.
- Minden rendben? – rekedtes hangom törte a köztünk lebegő csendet, mire tekintetét rám emelve lassan bólintott.
-  Most költöztetek ide, ugye? Előtte sohasem láttalak itt.
Pillantását oldalra szegezve figyelte a kihalt utcát, merengve a távoli táj dombjaiba. Szemeit lassan lehunyva adta át magát a szellő csendjének, a napfény édes simogatásának. Mintha a világ egy börtön volna számára, az értelmetlen lebegés, mely lassan öli meg. Részenként, darabokra szaggatva.
- Mi a neved? - tekintetét hirtelen felém kapva rökönyödött meg. Ajkai szóra nyílva váltak el egymástól, hang azonban mégsem hagyta el őket.
- Rosalie. A nevem Rosalie – a szavak esetlenül szálltak, mintha ő maga is bizonytalan lenne bennük.
- Gyönyörű neved van – halovány mosoly futott végig arcomon, ujjaim lassan közelítették meg hideg kezét. A válasz azonban ismételten az elutasítás volt.
- Vagy úgy… látom nem szeretsz barátkozni –  lassan egyenesedtem fel, fölé magasodva a törékeny lánynak. Kíváncsian figyeltem arcát, vonásai azonban meg sem rezzentek. Unottan figyelte ujjait, melyek lassan egymásba fonódtak, majd elengedték egymást. Kínos csend telepedett ránk, kezeimet zsebre dugva préseltem ki tüdőmből a levegőt. Oké, azt hiszem, jobb nem firtatni a dolgot.
- Gondolom még látjuk egymást…vagy ha nem, hát nem – szorítottam ajkaim közé a hófehér cigarettát. A szürkén gomolygó füst arcomba omolva takarta el a világot, majd lassan szertefoszlott a reggeli fényben.
- Rosalie – intettem egy laza mozdulattal, majd lassú léptekkel, hátat fordítva sétáltam a veranda felé. Tüdőm mohón itta magába a nikotint, a szürkés füst fogaim között kipréselve távozott. Csupán egy aprócska csikk maradt a kezemben, Ő még mindig ott ült. Tekintete rajtam pihent, mozdulataimat figyelve. Ijedten kapta el pillantását, majd erőtlen mozdulatokkal közelítette meg az ódon lakást. Szóval kislány,  a sors veled sem bánt túl kegyesen.
Kopott tornacipőmet messzire hajítva hajoltam a nappaliba jövő éktelen hangoskodás felé. Waliyha és Safaa a világért sem képesek lemondani a maguk kis műsoráról, persze ennek mindig a távirányító látja kárát. Szemeimet megforgatva léptem be a konyhába, az asztalon a reggeli maradékai díszelegtek: egy félig elfogyasztott szendvics, rántotta, és egy teli pohár narancslé. Anya fáradt mosollyal az arcán törölgette a már elmosott edényeket, a pult lassan tisztult meg a seregnyi mosatlantól. Az óra épp, hogy csak nyolc órát ütött, a csengő éles hangja hullámként söpört végig a lakáson.
- Hagyd, majd én kinyitom – érintettem meg finoman vállát, majd az ajtó felé vettem az irányt. Az opálos üvegen finoman rajzolódtak ki az ismerős alakok, szemöldökömet összehúzva tártam ki a nehéz faajtót. A két szempár kíváncsian mért végig, arcomnál megállapodva halvány mosolyra húzódott szájuk. Nos, erre nem számítottam.
- Louis, Liam – vonásaim ugyan olyan komorak maradtak, mint azelőtt, legbelül mégis megjelent egy aprócska, halvány mosoly. Szóval nem felejtettek még el.
Fejemmel biccentve invitáltam be őket a lakásba, a nappaliban helyet foglalva követték lépéseimet. A lányok szinte egy pillanat alatt felszívódtak, s egy hangos ajtócsapkodás keretében a maguk kis birodalmába menekültek. Fejemet rázva zuhantam bele a párnákkal körülvett fotelbe, tekintetem a két fiúra emeltem. Szinte egyszerre kezdtek volna bele mondanivalójukba, mire Liam ajkait összezárva dőlt hátra.
- Örülünk, hogy látunk Zayn – Louis kezeit összekulcsolva dőlt előre, szemeit egy percre sem vette le rólam. Frusztrálva éreztem magam a tekintetektől, melyek folyamatosan engem pásztáztak. Louis mozdulatait követve dőltem előre jómagam is, pillantásom a padlóra szegeztem.
- Anyukád szinte minden nap írt rólad. Jó téged újra a réginek látni – Liam szavai kedvesen hatottak, mint mindig, s nyugtató szavai egy percre elhitették velem: talán tényleg a régi vagyok.
- Nem akartunk keresni téged addig, ameddig helyre nem jöttél. Szerettük volna, hogy te magad tedd helyére a dolgokat, ne pedig a mi nyomásunkra cselekedj.
Legbelül cinikus mosoly tört fel. Hiszen ti magatok kényszerítettetek rá.
- Miért jöttetek?  - tekintetem rájuk emelve figyeltem arcukat. Hiszen minden szép szó mögött van valami mögöttes tartalom.
- Paul elkezdte a koncertek szervezését. Persze még szigorúan csak az Egyesült Királyság területén – Louis komolyra hangnemre váltva figyelte reakcióimat, arcom azonban semmit sem árult el.
Megtanultam, hogyan kell maszk mögé rejtőzni.
- Nyílván tudjuk, hogy még időre lehet szükséged, de muszáj volt téged is beavatnunk. Elvégre is, a banda tagja vagy.
Szóval, még a bandához tartozom. Akármennyire is ellenkeztem az itthoni burok elől, nehezebb lesz itt hagyni, mint bármikor máskor. S akármennyire is meggyűlöltem ezt a mindent felforgató zeneipart, már rég nem a kislányokról, vagy a pénzről szól. Az éneklés mindennek értelmet ad, és most kaptam még egy esélyt arra, hogy az legyek, aki mindig is akartam lenni.
Halovány mosollyal az arcomon bólintottam. Showtime.


Natalia Konstantinova

Szótlanul ültem az asztal mellett. A falon lógó ősrégi órán halk kattanással teltek a másodpercek, az öreg parketta lapjai halk nyikorgással süllyedtek le apa léptei alatt. Szúrós tekintete szinte égette bőrömet, ajkai között halk sóhajt kipréselve húzta ki az asztal mellett pihenő széket.
- Látom a szomszéd fiú szeret ismerkedni – kortyolt bele a még gőzölgő kávéba. Cinikusan sóhaj hagyta el számat, az asztalon heverő újságért nyúlva lapozgattam a hírekkel tűzdelt lapokat.
- Hogy van Alina? – hangom hirtelen törte meg a csendet, apa tekintetét rám emelve szorította meg a bögrét. Egy újabb kés, mely újabb sebet vág rajta.
- Minden nap beszélek Nyikolajjal, jól vannak.
- Engem csak Alina érdekel. Nem tudom elhinni, hogy egyedül hagytad őt Nyikolajjal- kezeim ökölbe szorulva markolták meg székem karfáját, hangom mégis nyugodt maradt.
- Nem volt más választásom. Nyikolajnál jobban senkiben sem bízom.
- Igazad van. Benned képtelenség megbízni. Én sem követem el újra ez a hibát – hangom egyre haloványabbá vált, szinte elcsuklott mondatom végére. Lassan közelítettem meg szobámat, az ajtó halkan záródott, s társam ismételten a magány lett.
A tavaszt szinte észrevétlenül váltotta fel a meleget hozó nyár, a virágzó fák immáron zöldbe borulva hajlongtak a lágy szélben.
Fáradtan simítottam végig combjaimat, miközben az üveg mögötti világot figyeltem. A madarakat, melyek hullámzó szárnycsapással szálltak az kéklő égen, a leveleket, melyek egyenletesen rezzentek  a fel-feltámadó gyenge szélben. A smaragdzöld pázsitot, melyen még most is ott pihent a reggeli harmat, a vöröslő rózsákat, melyek a kopott, fehér kerítésre borulva virágzottak.
A tavasz lassan a múlté lett, akárcsak az emlékeim, és maga az élet.
Az ajtó lassan nyílt ki mögöttem, a küszöbön egy megtört alak árnya tükröződött az ablak üvegén. Hangtalanul lépdelt felém, helyet foglalva az ágy szélén. Nem szólt semmit, mindössze arcomat figyelte. Tekintetét egy percre sem szakította el tőlem, smaragdzöld szemeiben lassan jelentek meg a könnyek. Szája halovány mosolyra húzódott, állát összekulcsolt kezeivel megtámasztva pillantott ki az ablakon.
- Még most is gyönyörű vagy, Natalia – hangjától szinte megborzongtam, pillantásom mégsem emeltem rá.
- Alina Svájcban van, Nyikolajjal, jó kezekben, miatta nem kell aggódnod. Téged nem tudtalak megmenteni, vele nem tudnám elkövetni ugyan azt a hibát – tekintete lassan csúszott le mozdulatlan lábaimra, könnyei kuszán gördültek végig arcán, vonásai mégis rezzenéstelenül maradtak.
- Ezt sohasem fogom magamnak megbocsájtani – lassan nyomta fel magát a puha ágyról, ajkai apró csókot leheltek homlokomra. Szótlanul sétált ki a szobából, magamra hagyva a teherrel, melyet ismételten rám rótt. A bűntudattal, mely sohasem fog eltűnni. S a fájdalommal, amely sohasem fog enyhülni.

Erőtlenül markoltam meg a kerekeket, lassú mozdulatokkal közelítve a konyha felé. Nagyokat pislogva pillantottam ki az ablakon, ahol a kora reggeli pára apró cseppekben folyt végig az üvegen. A kávéfőző hangos morajlással adagolta a barna cseppeket, a bögre csakhamar megtelt. Fáradtan nyújtózkodtam a pulton pihenő teli bögréért, a forró ital gőzölögve melegítette ujjaimat.
Hunyorogva pillantottam körbe, pilláim ólomsúlyúnak tűntek. Kíváncsian figyeltem a poros lépcsősort, melyek deszkáin csakugyan meglátszott az idő. Az öreg deszkák immáron elkoptak, akárcsak a ház többi részén. 
A kopottas, idős kanapén megannyi hófehér papír díszelgett, pecséttel az aljukon. Kórházi papírok tucatjai: leletek, zárójelentések hatalmas kötege. Óvatosan nyúltam oda néhányukért, szemeimet megdörzsölve emeltem a fény felé.
„ Ajánlott kezelés: 20 alkalmas, fiziko- és elektroterápia , eredménytől függő ismétlés”
Gyomrom feszült görcsbe rándult, torkomba apró gombóc kúszott. Testemen jóleső meleg futott végig, szinte éreztem a lábam alatt a talajt. Talán visszakaphatok valamit abból, aki voltam.
Lassú léptek alatt nyikorgott a sötét parketta, a férfi száját sóhaj hagyta el. Álmosan omlott a papírokkal tűzdelt kanapéra, fáradt szemei engem vizslattak.
- Tegnap este olvastam el őket. Ha gondolod, elkezdhetnénk a kezeléseket. Az orvos szerint minél hamarabb látunk hozzá, annál biztatóbbak lesznek az eredmények.
Arcom  vonásai rezzenéstelenek maradtak, legbelül mégis egy apró mosoly melengetett. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, akár egy izgatott kisgyereknek. Szinte éreztem , ahogyan a selyemmel átkötött balett cipő a lábaimat éri, ahogyan kecses léptekkel szelem át a tükrökkel körbevont termet. Egy mély, keserű érzés azonban mégis magával rántott. Ébredj fel, Natalia, a valóság ennél sokkal keményebb.
Aprót bólintva helyeztem vissza fehér lapot a köteg tetejére, immáron hideg kávémat kortyolva tűrtem hátra az arcomba omló tincseket.
- Miért pont Svájc? – rekedtes hangom lágyan szelte át köztünk lévő távolságot.
-  Nyikolaj döntése volt, szerinte ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Szét kellett válnunk, a saját biztonságunk érdekében – kimerült vonásaival keretezett szemeit rám emelte, kezeit egymásba kulcsolva dőlt hátra a kanapén. Kezeimmel finoman megmarkolva húztam fentebb a lábamon pihenő puha takarót, a finom anyag lágyan omlott végig szinte mozdulatlan testemen.
- Mikor láthatom őt? – ajkaim félve formálták meg a szavakat. Félve a szavaktól, a keserű választól. A válasz azonban a némaság volt, amely olykor fájdalmasabb tud lenni minden szónál. Szóval mindenkit el kell veszítenem, aki valaha is jelentett nekem valamit.
- Látni fogod, amint biztonságosnak tűnik a helyzet. Ez nem Moszkva, Natalia.
Igazad van apa, ez nem Moszkva. Ahogyan én sem vagyok többé Natalia.


2 hónappal később, augusztus

Lassan helyezkedtem el a kényelmetlen, de ma már otthonossá vált székben. A Nap sugarai utat törve maguknak melengették fakó bőrömet, testem szinte itta a forró napfényt. A zöldellő fákon megannyi apró madár figyelte a világot, a faág egy apró rezzenésére azonban hullámozva szállták meg a kéklő eget.  Halovány mosolyra húzódott a szám, mikor testemet jóleső meleg szellő cirógatta. Kezeimben egy pár szürke mankót szorongatva nyeltem nagyot. Itt az idő, Natalia. 
Ujjaim szinte összeroppantották a botot, testem minden erejét összeszedve támaszkodott remegő lábaimon. A veranda kopott lapjai recsegve ropogtam meg bizonytalan lépéseim alatt. Minden aprócska mozdulat, minden egyes lépés valamit visszaadott az életembe. Minden lépés egy új esélyt jelentett. Ezek a kicsiny darabok újra kitöltötték azt a sötét űrt, ami ott lebegett bennem. Egy apró könnycsepp kuszán folyt végig arcomon, tekintetem vékony fátyol homályosította el. Lábaim remegve mondták fel a szolgálatot, testem erőtlenül hullott a földre.
- A pokolba az egésszel – idegesen dobtam el magamtól a már földön heverő mankókat, kezeimet ökölbe szorítva ütöttem meg a veranda oszlopába. Hátamat neki döntve,szemeimet lehunyva hallgattam a természet dallamát, a madarak édes csivitelését, a lágy szellő muzsikáját. A lépcső parkettái halk léptek alatt reccsent meg, szemhéjaim lassan emelkedtek meg. Ismerős alak magasodott felém, aranybarna szemei engem pásztáztak. Vonásai semmit sem árultam el, mégis tudtam, hogy mélyen szán, s erre van a legkevésbé szükségem. Mégis mit keres itt már megint?
- Várj, hadd segítsek – kezei lassan nyúltak értem, testemmel azonban óvatosan elhajolva utasítottam vissza. Szemöldökét felhúzva, türelmesen várakozva figyelte arcom. Egy óvatlan pillanatban tekintettem rá, mikor valahol egészen máshol jártak gondolatai. Pillantása a távolt kémlelte, férfias vonása megfeszültek.  Félve kaptam el tekintetemet, erősen megmarkolva az oszlopot.
Nem követhetem el ugyan azt a hibát, mint Francoisval. Nem tehetem.
- Nincs szükségem a segítségedre – a szavak alig hallhatóan hagyták el ajkaimat.
- Látom nem az erősséged a kedvesség – mély hangjától jóleső meleg futott végig testemen, pillantásom akaratlanul is rá emeltem, jobban megfigyelve arcát. Ébenfekete haja rendezetlenül állt, arcát borosta díszítette, aranybarna tekintetét hol rám, hol a ház előtt parkoló autóra emelte.
- Szóval akkor, kedves Rosalie, nem igényli a szolgáltatásaimat? – hangját némi gúny járta át, ajkaimat halk, cinikus mosoly hagyta el.
- Menj a dolgodra inkább – a szavak feszülten buktak ki, karjaimmal óvatosan felhúzva magam támaszkodtam meg.  Illata hirtelen csapott meg, tüdőm mohón szívta magába a mézédes parfümöt.
A francba Natalia, elég legyen!

Egy pillanat erejéig még várt. Talán arra, hogy a segítségét kérjem, vagy csupán egy szóra, hogy maradjon. Hogy azt érezze, szükségem van rá.  Valahol mélyen, minden szó ellenére  azt akartam, hogy maradjon. Ezt azonban nem engedhetem. Nincs szükségem egy újabb fékevesztett zuhanásra. 

6 megjegyzés:

  1. Kedves Lily,
    Nagyon régóta vártam már az új részre, és végre megérkezett. Egyszerűen hihetetlenül írsz. Gratulálok, csak így tovább! Már várom a következőt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anett!

      Annyira nagyon, eszméletlenül örülök, hogy tetszett a rész, és külön köszönet azért, hogy ennyit is képes voltál rá várni!:)
      Elmondhatatlanul hálás vagyok a szavaidért a dicséretekért, köszönöm, köszönöm !:)<3

      Sok puszi, Lily

      Törlés
  2. Sziia!
    Nagyon nagyon régóta olvasom már a blogod, de soha nem volt merszem írni neked. Valami lehengerlően tudsz írni és fogalmazni. Valahogy örömmel tölt el, ha a blogod olvasom. Nagyon imádlak és minél előbb várom az új részt <333
    Puszii: ~Patrícia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Patrícia!

      Nem is tudom mit mondjak. Egyszerűen csak ledöbbentettek a szavaid, és nem tudod, mekkora boldogságot okoztál! Köszönöm a sok-sok dicséretet, és köszönöm, hogy ilyen csodás olvasóm van, imádlak!:)<3

      Sok puszi, Lily

      Törlés
  3. Legdrágább Lilym!

    Te jó ég, mennyire vártam már ezt a részt, és végre itt van! És azt már nem is említem meg, hogy mennyire fantasztikus lett. Komolyan csak keresem a szavakat, amivel éreztetni tudnám, milyen tehetséges és csodálatos vagy. Hihetetlen gondolatokat fogalmazol meg ezzel a történettel, sokkal, de sokkal több, mint egy One Direction fanfiction. Ha nem az lenne, szerintem akkor is mindenki imádná, mert felülmúlhatatlan élményt nyújt az olvasása. Imádom, mint mindig, ahogyan Téged is, hiszen abszolút példakép vagy az írásban! Köszönöm, amiért a kevés időd ellenére hozod a részeket, amint tudod, hiszen fogalmam sincs mit tennék a blog nélkül! Nagyon várom meg a következő részt, biztos vagyok benne, hogy az is olyan elképesztő lesz, mint eddig minden! Eszméletlen tehetséges vagy! <33333333333333333333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Legdrágább Azym!

      Komolyan mondom, hogy könnyeket csaltál a szemembe.Bárkitől is olvastam volna ezeket a sorokat, eltört volna a mécses, de hogy pont Te írod ezeket, még inkább hihetetlen. Nem is tudom mit mondhatnék, egyszerűen csak KÖSZÖNÖM,KÖSZÖNÖM,KÖSZÖNÖM! Köszönöm, hogy itt vagy, hogy olvasol, és azt a sok szép szót, amit tőled kapok. Nem tudod elképzelni, mekkora erőt adnak nekem!
      Tényleg cserben hagytak a szavak. Köszönök, tényleg mindent, imádlak! <333

      Millió puszi, Lily

      Törlés