Halihó mindenkinek!
Megérkezett az új rész! Habár ez nem lett olyan hosszúm, mint szokott, remélem elnyeri a tetszéseteket.
Először is: szeretnék egy kis rendszert vinni a dologba, úgyhogy ezentúl péntekenként fognak érkezni a részek. Az érettségi miatt egyenlőre két hetente, majd miután lecsengett a vizsgaidőszak hetente.
Másodszor: jó olvasást, remélem tényleg fog tetszeni, és nagyon örülnék pár kommentnek, de tényleg. :)Nem kell dicshimnusz, csak valami visszajelzés olyan jólesne. Nektek csak pár perc, nekem pedig egy világot jelent! :)
Harmadjára: Köszönöm, hogy már 101-en vagytok, imádlak titeket!
Millió puszi &ölelés,
Bella
...................................................................................................
Ha te maradsz, akkor én is
Natalia Konstantinova
Fejével aprót
biccentve invitált a nappali felé, kezét óvatosan a hátamra csúsztatva csukta
be mögöttem az ajtót. Bizonytalanul követtem őt, kíváncsian méregetve a falon
lógó képeket. A némaság fonta körbe a lakást, mindössze a nappaliból jövő halk
televízió zaja törte meg azt. Zayn óvatosan húzta ki kezeim közül a féltve
szorongatott tálcát, mire feleszmélve engedtem át neki. Egy másodperc alatt
tűnt el mellőlem, léptei immáron csak a távolból visszhangoztak. Lassan léptem
a fal mellett pihenő szekrény mellé, érdeklődve figyeltem az üveg mögül
visszaköszönő fotókat.
Nem volt nehéz ismerős
alakot találnom, Zayn arca szinte minden képről engem fürkészett. Kisfiús bája ,
huncut pillantása mosolyt csalt arcomra, ahogyan boldogan szorongatta magához a
kezében pihenő fekete hajú csöppséget. Az emlékek késként vágták a lelkem, a
vérző sebeket egy mély lélegzettel igyekeztem begyógyítani. Fájdalmas mosollyal
gondoltam vissza a napra, amikor a boldogságtól mit sem látva öleltem magamhoz
az aprócska, szőke teremtést. Kimondhatatlanul
hiányzol, Alina.
- Kitalálom, annyira
édes gyerek voltam, hogy nem bírsz velem betelni – ahogyan eltűnt, úgy is
jelent meg mögöttem. Hangja hirtelen rántott vissza a valóságba, szemeimet
megforgatva fordítottam hátat neki.
- Nem zavarok? –
ajkaim lassan formálták meg a szavakat, a betűk erőtlenül álltak össze
szavakká. Némán rázta meg fejét, szája mosolyra görbült, kezét felém nyújtva
várt. Erőltetett mosollyal sétáltam el, karjaimat bilincsként fontam keresztbe
magam előtt, ismételten elutasítva Őt. Csendesen lépkedett mögöttem, egy
pillanatra sem zavart meg. Lassú mozdulatokkal haladtam a lépcsőhöz, csendben
fordultam felé, s ő némasággal válaszolt. Apró lépésekkel szeltem a hófehér
fokokat, még azok el nem fogytak lábaim alól. Az emelet narancssárga falai
melegséget sugároztak, a tölgyfaszínű bútorok remekül harmonizáltak a lágy
napsugarakra emlékeztető árnyalattal. Az emelet a nesztelenség köpenyég
borította magára, Zayn halk szuszogása így már-már zajongásként hatott.
Csigalassúsággal haladtam végig a folyosón, a szobák apró résein
be-bepillantva: rózsaszín falak, hófehér bútorok, ezek nem igen vallanak egy
fiúra. Az utolsó ajtó zárva állt előttem, gazdája arcomat méregetve tárta ki
előttem. A szobát belengő illat gyöngéd szellőként csapta meg orromat, lágy,
mégis férfias illat ragadt magával. Meglepően sivár helyiség volt, falait
borító kék festék néhol lekopva adott helyet az alatta fekvő fehér színnek, a
polcok csupaszon álltak. Sehol egy fénykép, sehol egy emlék. A szekrények
ajtaja becsukva, mindössze néhány fiók maradt kihúzva. Ágyán egy sötétkék
pulcsi hevert, takarója rendezetlenül borította a matracot. Szótlanul foglalt
helyet, kezeit egymásba csúsztatva tekintete a cserszínű padlót fürkészte.
- Nem erre
számítottál, ugye? – halk szavakkal borzongtatott meg, fejemet óvatosan
megrázva feleltem kérdésére. Őszintén meglepett ezzel, s ezt nem tudtam
elrejteni.
Hogy is szokták mondani? Oh
igen, zsák a foltját. A két szerencsétlen lélek egymásra talált.
Nem szóltunk
egymáshoz, s ez a csend már-már csontig hatolt. Én voltam az, aki képtelen volt
megszólalni a környezetében, s most mégis én éreztem a csend okozta mérhetetlen
kínt. Nem törtem rá, nem rohamoztam meg ezernyi meg egy kérdéssel. Azt hittem,
ennél jobban nem különbözhetünk, pillantása mégis másról árulkodott. Egy beteg szív az övé, akárcsak az enyém.
A Nap a horizonton
feküdt, sugarai vízesésként omlottak szét a kéklő égen. Karjaimat keresztbe
vetve löktem be magam mögött az ajtót, mélyeket sóhajtva lépdeltem a halkan
recsegő parkettán. A sötét nappaliban egy alak rajzolódott ki, merev vonásai
messziről felismerhetővé teszik.
Szótlanul fordult felém, arcán a kimértség maszkjával.
- Hol voltál? – számon
kérő hangjától megrezzentem, szemöldököm összehúzva eresztettem le karjaimat. Nem
tartozom neki magyarázattal, s ő mégis elvárja, hogy kisiskolás lányként
beszámoljak a mindennapjaimról. Cinikusan horkant fel, mutatóujját fenyegetően
a levegőbe emelve meredt rám.
- Megmondtam, hogy
kerüld el azt a fiút – dühösen szűrte ki fogai között a szavakat, karomat
megragadva szorított magához. Nem tűrt ellenkezést, nem tűrt ellentmondást.
Kezemet ingerülten kaptam ki szorításából, apró lépésekkel hátrálva tőle.
- Megmondtam, hogy ne
szólj bele az életembe, amit már így is tönkretettél – mozdulatait követve
emeltem magasba mutatóujjam, szavaim egyre emelkedettebben hagyták el ajkaimat.
- Ne merészelj ilyen
hangon beszélni velem Natalia! Amit tettem, mind értetek tettem!
- Mire gondolsz? Arra,
hogy droggal kereskedtél? Arra, hogy megöltél egy embert a házunkban? Arra,
hogy tönkretetted az életemet, amikor iderángattál?
Szótlanul tűrte szavaimat, pillantása mereven figyelte ajkaimat.
Karját teste mellé engedve fordított nekem hátat, s számára ez a csata
győztesen zárult. Nem volt hajlandó szóra méltatni, s némasága gyújtózsinór
volt a bennem lévő bombához.
- Elegem van belőled – a szavak hűvösen hagyták el számat, öklömet
remegve szorítottam össze. Lassú lépteit hirtelen mozdulatok követték, ujjai
ismételten bilincsként fonták körül karomat.
- Nekem is elegem van belőled és az állandó harcokból! Inkább hagytam
volna, hogy az anyád magával vigyen, egy gonddal kevesebb lenne.
Üveges tekintettel bámultam rá, érzelmet keresve pillantásában. Valami
aprócska jelét a megbánásnak, a fájdalomnak, a beismerésnek. Undorító vagy.
- Megérdemled, hogy anya megcsalt, még ha száz férfival tette is, mert
egy aljas, önző, visszataszító ember vagy, Alexander ez az igazság!
Rezzenéstelen arccal tűrt, némán várt, hogy monológom végére érjek.
Nem szól egy árva szót sem, vonásai kővé dermedtek. Keze hangtalanul suhant a
levegőben, tenyere hangos csattanással érte arcomat. Ajkaim egymástól elválva
engedtek utat a kiserkenő vérnek, szemeimet a könny leple borította. Arcom
égett a fájdalomtól, mintha ezer tű szurkálná, de volt, ami ennél milliószor
jobban fájt. A lelkem. Nem bírtam a
szemébe nézni, pillantásom a padlóra szegezve indultam az ajtó felé. Lábaimat
minden erő elhagyta, roskadozva kapaszkodtam a rézszínű kilincsbe. Testének
sötét árnyéka délibábként vetült végig az ódon padlón, mozdulatlan szoborként
figyelve lépéseimet. Az ajtó halk nyikorgással záródott be mögöttem, sajgó
arcomon apró hullámokban zúdult végig a sós könnyek áradata. Nyelvem fanyalogva
ízlelte a vér édes ízét, ujjaimmal óvatosan végigtörölve tűntettem el a vér
okozta mocskot. Az esti hűs szellő csípős karokkal ölelt magához, karommal
dideregve fontam körbe testem. Percekig
bámultam az szélben hullámzó fákat, kizárva a külvilág fájdalmát. Képes volt megtenni.
Menekülni akartam. Menekülni előle, az érzés elől, ami felőrölt, a
tudattól, hogy senkire sem számíthatok. Egyedül vagyok ebben az istenverte
világban. Egyedül és magányosan.
Gondolatban ezernyi apró könnycsepp zúdult végig arcomon, vonásaim
mégis rezzenéstelenek maradtak. Üveges pillantással merültem el a készülő vihar
dalában, a mennydörgés édes dallamaiban. Lábaim önkényesen vittek magukkal, a
házak homályosan vonultak el mellettem. Ismeretlen falak bástyáztak körbe, s a
felhő meghasadva engedte útjára az áttetsző cseppeket. Hagytam, hogy a cseppek
köntösként borítsanak be, hogy a víz eláztassa bőröm. Dideregve figyeltem,
ahogyan a szürke eget aranyszínű villámok törik meg, egy pillanatra
megvilágítva az égboltot.
A fák között kísérteties szellő zúgott, ágaik recsegve-ropogva
fonódtak egymásba. Lábaimat lassan hagyta el az erő, erőtlenül lerogyva az utat
szegélyező padkára. Hunyorogva pillantottam a felhőkre, melyek sötétbe
burkolózva ontották magukban az esőt, mely nem akart csillapodni. A sűrű fátyol
mögött el alak rajzolódott ki, egyre közeledve ismerős vonások köszöntek
vissza. A barna szempár engem figyelt, arca kapucnija mögött rejtőzködött. A
dörgéstől egy pillanatra meghátrálva figyelt, majd lépéseit gyorsítva magasodott
felém.
- Rose? Mi a fenét csinálsz itt? – mély hangja alig hallhatóan szelte
a levegőt, szavait újból és újból megtörte a haragos ég hangja.
- Csak ülök – szóltam elhaló hangon, kezemet zsebeimbe csúsztatva
pillantottam rá. Szemöldöke összeugrott,
meredt pupillákkal bámult rám.
- A francba Rose, veszélyes idekint! Gyere, haza viszlek.
- Menj csak, én maradok, jól vagyok – legyintve színleltem egy mosolyt,
remélve, hogy valódinak véli az álcát. Nem szólt semmit, némán sétált mellém,
majd helyet foglalt a hideg betonon. Elázott kapucniját hanyagul levetve
hagyta, hogy az eső mossa arcát, fekete tincsei homlokára tapadtak, ajkairól
lassan, cseppenként omlott alá a víz. Értetlenkedve fordultam felé, ázott
tincseimet oldalra seperve merültem el a mélybarna tengerbe, mely engem
pásztázott. Szürke pulcsijától pillanatok alatt szabadult meg, s az ázott ruhadarabot
vállamra terítve csúsztatta végig tenyerét átfagyott hátamon.
- Rendben Rose, ha te maradsz akkor én is.
Kedves Bella,
VálaszTörlésmivel még senki sem írt ehhez a fejezethez véleményt, te pedig kérted a bejegyzés elején, gondoltam alkotok egy kicsit hosszabb, átfogóbb véleményt a történet egészéről. Szerintem a karakterek nagyon jól ki vannak dolgozva, mindenkinek vannak céljai, érzései, véleménye, őszinte gondolatai, amik nem elcsépelt szerelmi kesergések, hanem valóban komoly gondok. Szépen fogalmazol, az összes alkalommal látom magam előtt az ütemesen kopogó esőcseppeket, a naplementét, amint vörösre festi az eget, hallom a poharak csörömpölését a pulton, a víz hangját, amint folyik a csapból. Csodálatosan írsz! Nem vagyok 1D rajongó, de mégis sikerült megkedvelnem Zayn-t a fanfictionödben. Kívánok neked további sikereket, gratulálok a 101 feliratkozóhoz!
Üdv.: Hannah.
Drága Hannah!
TörlésElőször is: a legjobban az utolsó mondatoknak örültem. Eszméletlenül boldog vagyok, hogy annak ellenére hogy nem vagy sem Zayn, sem 1D fan, olvasod a történetet, és hogy sikerült megkedvelned Malikot. Ez rengeteget jelent nekem!:)
Másodszor pedig köszönöm a véleményed, nagyon hálás vagyok érte, és külön örülök neki, hogy sikerül átérezned mindent, amit leírok, hiszen ez a célom!:)
Sok puszi,
Bella
Kedves Bella!
VálaszTörlésEz egyszerűen átkozottul jó! Erre nincsenek szavak!
Nem tudom mit csináltam volna ha tényleg abbahagyod!
Egyszerűen fantasztikus ahogy írsz félelmetes ahogy én is érzem amit Natalia érez...erre tényleg nem nagyon találok szavakat...
Ölelés:
Timi
Drága Timi!
TörlésAnnyira nagyon köszönöm!:)
Olyan átkozottul boldog vagyok, hogy így gondolod, tényleg, nem is tudom mit mondjak! Köszönöm, hogy itt vagy, és támogatsz, és borzasztóan örülök, hogy ennyire tetszik!:)<3
Sok puszi,
Bella
Drága Bella!
VálaszTörlésEz az eddigi kedvenc részem, bár lehet, hogy ezt legalább ezerszer leírtam már neked. De mit tehetnék, ha részről-részre jobb és jobb leszel? Fejlődsz, a szemeim előtt teljesedsz ki, pont úgy, ahogy a szereplőid, akik belopták magukat a szívembe, minden egyes hibájukkal együtt. Mert ez az igazi szeretet - még ha nem is léteznek -: elfogadni a másikat minden tökéletlenségével együtt.
Örülök, hogy Rose rájött: nem csak az Ő élete hasonlít magára a pokolra és, hogy Zayn és Ő valamilyen szinten lelki társak. Mi más mutathatná meg jobban, hogy a fiú mellette akar lenni, segíteni akar neki, mint az utolsó mondatod? Marad, mert Ő is maradt <33
Csak így tovább!
Millio puszi Xx Kellemes hetet!
ui.: Nem kedvelem Natalia apját :(
Drága szerecsendio!
TörlésJhaj, annyira drága vagy, hogy minden résznél ezt mondod- hidd el, ennek annyira örülök, hogy az valami elmondhatatlan!:)
Nem is tudom, mit mondjak...az, hogy azt mondod, fejlődöm, rengeteget jelent nekem. Hiszen tudom, hogy rengeteget kell még fejlődnöm,hogy van hova, és az, hogy sikerül, nagyon boldoggá tesz. És eszméletlen ez pont Tőled hallani! <3
Annyira örülök, hogy élvezet a történetet, komolyan, egy rettenetesen boldog vagyok! Köszönöm, hogy minden résznél itt vagy, és támogatsz, nem tudok elég hálás lenni!:)<333
Millió puszi&ölelés,
Bella
Drága Bellám!
VálaszTörlésÁ, te jó ég, ez valami eszméletlen rész volt, imádtam! Mindig úgy vagyok vele, hogy oké, Bella pofátlanul tehetséges, de egyszerűen mindig felülmúlod magadat! Natalia és Zayn személyisége annyira hasonló, és azt hiszem tényleg jó, hogy egymásra találtak. Szeretem, hogy Nat lehet bármilyen elutasító, hideg vagy kemény, Zayn nem hagyja ott, és megérti. Azt hiszem pontosan tudja, hogy mennyire törékeny. És ezt imádom ebben. Hogy nem cukormázas, felhőtlenül boldog történet, tényleg komoly problémákkal küzdenek. Annyira élethűen ábrázolod ezeket! Köszönöm, amiért írod, fantasztikus! <333333333
Sok-sok puszi, Azy
Drága Azym!
TörlésMindig úgy vagyok vele, hogy Azynak mindig skerül mosolyt csalni azt arcomra, és ez most is így volt! :) Hihetetlen, komolyan, elképesztő ezeket tőled hallani, nem is tudom mit mondhatnék. Iszonyatosan boldog vagyok, hogy itt vagy, hogy támogatsz!<33
Annyira örülök, hogy most is sikerült átérezned a szereplők gondjait, gondolatait, én nem is tudom mit mondjak....egyszerűen csak KÖSZÖNÖM!<333
Millió puszi,
Bella