2014. május 23., péntek

TIZENKILENCEDIK

Halihó mindenkinek!
Megérkezett az új rész! Habár ez nem lett olyan hosszúm, mint szokott, remélem elnyeri a tetszéseteket. 
Először is: szeretnék egy kis rendszert vinni a dologba, úgyhogy ezentúl péntekenként fognak érkezni a részek. Az érettségi miatt egyenlőre két hetente, majd miután lecsengett a vizsgaidőszak hetente. 
Másodszor: jó olvasást, remélem tényleg fog tetszeni, és nagyon örülnék pár kommentnek, de tényleg. :)Nem kell dicshimnusz, csak valami visszajelzés olyan jólesne. Nektek csak pár perc, nekem pedig egy világot jelent! :)  
Harmadjára: Köszönöm, hogy már 101-en vagytok, imádlak titeket! 
Millió puszi &ölelés,
Bella
...................................................................................................
Ha te maradsz, akkor én is 

Natalia Konstantinova

Fejével aprót biccentve invitált a nappali felé, kezét óvatosan a hátamra csúsztatva csukta be mögöttem az ajtót. Bizonytalanul követtem őt, kíváncsian méregetve a falon lógó képeket. A némaság fonta körbe a lakást, mindössze a nappaliból jövő halk televízió zaja törte meg azt. Zayn óvatosan húzta ki kezeim közül a féltve szorongatott tálcát, mire feleszmélve engedtem át neki. Egy másodperc alatt tűnt el mellőlem, léptei immáron csak a távolból visszhangoztak. Lassan léptem a fal mellett pihenő szekrény mellé, érdeklődve figyeltem az üveg mögül visszaköszönő fotókat.
Nem volt nehéz ismerős alakot találnom, Zayn arca szinte minden képről engem fürkészett. Kisfiús bája , huncut pillantása mosolyt csalt arcomra, ahogyan boldogan szorongatta magához a kezében pihenő fekete hajú csöppséget. Az emlékek késként vágták a lelkem, a vérző sebeket egy mély lélegzettel igyekeztem begyógyítani. Fájdalmas mosollyal gondoltam vissza a napra, amikor a boldogságtól mit sem látva öleltem magamhoz az aprócska, szőke teremtést. Kimondhatatlanul hiányzol, Alina.
- Kitalálom, annyira édes gyerek voltam, hogy nem bírsz velem betelni – ahogyan eltűnt, úgy is jelent meg mögöttem. Hangja hirtelen rántott vissza a valóságba, szemeimet megforgatva fordítottam hátat neki.
- Nem zavarok? – ajkaim lassan formálták meg a szavakat, a betűk erőtlenül álltak össze szavakká. Némán rázta meg fejét, szája mosolyra görbült, kezét felém nyújtva várt. Erőltetett mosollyal sétáltam el, karjaimat bilincsként fontam keresztbe magam előtt, ismételten elutasítva Őt. Csendesen lépkedett mögöttem, egy pillanatra sem zavart meg. Lassú mozdulatokkal haladtam a lépcsőhöz, csendben fordultam felé, s ő némasággal válaszolt. Apró lépésekkel szeltem a hófehér fokokat, még azok el nem fogytak lábaim alól. Az emelet narancssárga falai melegséget sugároztak, a tölgyfaszínű bútorok remekül harmonizáltak a lágy napsugarakra emlékeztető árnyalattal. Az emelet a nesztelenség köpenyég borította magára, Zayn halk szuszogása így már-már zajongásként hatott. Csigalassúsággal haladtam végig a folyosón, a szobák apró résein be-bepillantva: rózsaszín falak, hófehér bútorok, ezek nem igen vallanak egy fiúra. Az utolsó ajtó zárva állt előttem, gazdája arcomat méregetve tárta ki előttem. A szobát belengő illat gyöngéd szellőként csapta meg orromat, lágy, mégis férfias illat ragadt magával. Meglepően sivár helyiség volt, falait borító kék festék néhol lekopva adott helyet az alatta fekvő fehér színnek, a polcok csupaszon álltak. Sehol egy fénykép, sehol egy emlék. A szekrények ajtaja becsukva, mindössze néhány fiók maradt kihúzva. Ágyán egy sötétkék pulcsi hevert, takarója rendezetlenül borította a matracot. Szótlanul foglalt helyet, kezeit egymásba csúsztatva tekintete a cserszínű padlót fürkészte.
- Nem erre számítottál, ugye? – halk szavakkal borzongtatott meg, fejemet óvatosan megrázva feleltem kérdésére. Őszintén meglepett ezzel, s ezt nem tudtam elrejteni.
Hogy is szokták mondani? Oh igen, zsák a foltját. A két szerencsétlen lélek egymásra talált.
Nem szóltunk egymáshoz, s ez a csend már-már csontig hatolt. Én voltam az, aki képtelen volt megszólalni a környezetében, s most mégis én éreztem a csend okozta mérhetetlen kínt. Nem törtem rá, nem rohamoztam meg ezernyi meg egy kérdéssel. Azt hittem, ennél jobban nem különbözhetünk, pillantása mégis másról árulkodott. Egy beteg szív az övé, akárcsak az enyém.

A Nap a horizonton feküdt, sugarai vízesésként omlottak szét a kéklő égen. Karjaimat keresztbe vetve löktem be magam mögött az ajtót, mélyeket sóhajtva lépdeltem a halkan recsegő parkettán. A sötét nappaliban egy alak rajzolódott ki, merev vonásai messziről felismerhetővé teszik.  Szótlanul fordult felém, arcán a kimértség maszkjával.
- Hol voltál? – számon kérő hangjától megrezzentem, szemöldököm összehúzva eresztettem le karjaimat. Nem tartozom neki magyarázattal, s ő mégis elvárja, hogy kisiskolás lányként beszámoljak a mindennapjaimról. Cinikusan horkant fel, mutatóujját fenyegetően a levegőbe emelve meredt rám.
- Megmondtam, hogy kerüld el azt a fiút – dühösen szűrte ki fogai között a szavakat, karomat megragadva szorított magához. Nem tűrt ellenkezést, nem tűrt ellentmondást. Kezemet ingerülten kaptam ki szorításából, apró lépésekkel hátrálva tőle.
- Megmondtam, hogy ne szólj bele az életembe, amit már így is tönkretettél – mozdulatait követve emeltem magasba mutatóujjam, szavaim egyre emelkedettebben hagyták el ajkaimat.
- Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem Natalia! Amit tettem, mind értetek tettem!
- Mire gondolsz? Arra, hogy droggal kereskedtél? Arra, hogy megöltél egy embert a házunkban? Arra, hogy tönkretetted az életemet, amikor iderángattál?
Szótlanul tűrte szavaimat, pillantása mereven figyelte ajkaimat. Karját teste mellé engedve fordított nekem hátat, s számára ez a csata győztesen zárult. Nem volt hajlandó szóra méltatni, s némasága gyújtózsinór volt a bennem lévő bombához.
- Elegem van belőled – a szavak hűvösen hagyták el számat, öklömet remegve szorítottam össze. Lassú lépteit hirtelen mozdulatok követték, ujjai ismételten bilincsként fonták körül karomat.
- Nekem is elegem van belőled és az állandó harcokból! Inkább hagytam volna, hogy az anyád magával vigyen, egy gonddal kevesebb lenne.
Üveges tekintettel bámultam rá, érzelmet keresve pillantásában. Valami aprócska jelét a megbánásnak, a fájdalomnak, a beismerésnek. Undorító vagy.
- Megérdemled, hogy anya megcsalt, még ha száz férfival tette is, mert egy aljas, önző, visszataszító ember vagy, Alexander ez az igazság!
Rezzenéstelen arccal tűrt, némán várt, hogy monológom végére érjek. Nem szól egy árva szót sem, vonásai kővé dermedtek. Keze hangtalanul suhant a levegőben, tenyere hangos csattanással érte arcomat. Ajkaim egymástól elválva engedtek utat a kiserkenő vérnek, szemeimet a könny leple borította. Arcom égett a fájdalomtól, mintha ezer tű szurkálná, de volt, ami ennél milliószor jobban fájt. A lelkem. Nem bírtam a szemébe nézni, pillantásom a padlóra szegezve indultam az ajtó felé. Lábaimat minden erő elhagyta, roskadozva kapaszkodtam a rézszínű kilincsbe. Testének sötét árnyéka délibábként vetült végig az ódon padlón, mozdulatlan szoborként figyelve lépéseimet. Az ajtó halk nyikorgással záródott be mögöttem, sajgó arcomon apró hullámokban zúdult végig a sós könnyek áradata. Nyelvem fanyalogva ízlelte a vér édes ízét, ujjaimmal óvatosan végigtörölve tűntettem el a vér okozta mocskot. Az esti hűs szellő csípős karokkal ölelt magához, karommal dideregve fontam körbe testem.  Percekig bámultam az szélben hullámzó fákat, kizárva a külvilág fájdalmát. Képes volt megtenni.
Menekülni akartam. Menekülni előle, az érzés elől, ami felőrölt, a tudattól, hogy senkire sem számíthatok. Egyedül vagyok ebben az istenverte világban. Egyedül és magányosan.
Gondolatban ezernyi apró könnycsepp zúdult végig arcomon, vonásaim mégis rezzenéstelenek maradtak. Üveges pillantással merültem el a készülő vihar dalában, a mennydörgés édes dallamaiban. Lábaim önkényesen vittek magukkal, a házak homályosan vonultak el mellettem. Ismeretlen falak bástyáztak körbe, s a felhő meghasadva engedte útjára az áttetsző cseppeket. Hagytam, hogy a cseppek köntösként borítsanak be, hogy a víz eláztassa bőröm. Dideregve figyeltem, ahogyan a szürke eget aranyszínű villámok törik meg, egy pillanatra megvilágítva az égboltot.
A fák között kísérteties szellő zúgott, ágaik recsegve-ropogva fonódtak egymásba. Lábaimat lassan hagyta el az erő, erőtlenül lerogyva az utat szegélyező padkára. Hunyorogva pillantottam a felhőkre, melyek sötétbe burkolózva ontották magukban az esőt, mely nem akart csillapodni. A sűrű fátyol mögött el alak rajzolódott ki, egyre közeledve ismerős vonások köszöntek vissza. A barna szempár engem figyelt, arca kapucnija mögött rejtőzködött. A dörgéstől egy pillanatra meghátrálva figyelt, majd lépéseit gyorsítva magasodott felém.
- Rose? Mi a fenét csinálsz itt? – mély hangja alig hallhatóan szelte a levegőt, szavait újból és újból megtörte a haragos ég hangja.
- Csak ülök – szóltam elhaló hangon, kezemet zsebeimbe csúsztatva pillantottam rá.  Szemöldöke összeugrott, meredt pupillákkal bámult rám.
- A francba Rose, veszélyes idekint! Gyere, haza viszlek.
- Menj csak, én maradok, jól vagyok – legyintve színleltem egy mosolyt, remélve, hogy valódinak véli az álcát. Nem szólt semmit, némán sétált mellém, majd helyet foglalt a hideg betonon. Elázott kapucniját hanyagul levetve hagyta, hogy az eső mossa arcát, fekete tincsei homlokára tapadtak, ajkairól lassan, cseppenként omlott alá a víz. Értetlenkedve fordultam felé, ázott tincseimet oldalra seperve merültem el a mélybarna tengerbe, mely engem pásztázott. Szürke pulcsijától pillanatok alatt szabadult meg, s az ázott ruhadarabot vállamra terítve csúsztatta végig tenyerét átfagyott hátamon.
- Rendben Rose, ha te maradsz akkor én is.


8 megjegyzés:

  1. Kedves Bella,
    mivel még senki sem írt ehhez a fejezethez véleményt, te pedig kérted a bejegyzés elején, gondoltam alkotok egy kicsit hosszabb, átfogóbb véleményt a történet egészéről. Szerintem a karakterek nagyon jól ki vannak dolgozva, mindenkinek vannak céljai, érzései, véleménye, őszinte gondolatai, amik nem elcsépelt szerelmi kesergések, hanem valóban komoly gondok. Szépen fogalmazol, az összes alkalommal látom magam előtt az ütemesen kopogó esőcseppeket, a naplementét, amint vörösre festi az eget, hallom a poharak csörömpölését a pulton, a víz hangját, amint folyik a csapból. Csodálatosan írsz! Nem vagyok 1D rajongó, de mégis sikerült megkedvelnem Zayn-t a fanfictionödben. Kívánok neked további sikereket, gratulálok a 101 feliratkozóhoz!
    Üdv.: Hannah.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Hannah!
      Először is: a legjobban az utolsó mondatoknak örültem. Eszméletlenül boldog vagyok, hogy annak ellenére hogy nem vagy sem Zayn, sem 1D fan, olvasod a történetet, és hogy sikerült megkedvelned Malikot. Ez rengeteget jelent nekem!:)
      Másodszor pedig köszönöm a véleményed, nagyon hálás vagyok érte, és külön örülök neki, hogy sikerül átérezned mindent, amit leírok, hiszen ez a célom!:)
      Sok puszi,
      Bella

      Törlés
  2. Kedves Bella!
    Ez egyszerűen átkozottul jó! Erre nincsenek szavak!
    Nem tudom mit csináltam volna ha tényleg abbahagyod!
    Egyszerűen fantasztikus ahogy írsz félelmetes ahogy én is érzem amit Natalia érez...erre tényleg nem nagyon találok szavakat...
    Ölelés:
    Timi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Timi!
      Annyira nagyon köszönöm!:)
      Olyan átkozottul boldog vagyok, hogy így gondolod, tényleg, nem is tudom mit mondjak! Köszönöm, hogy itt vagy, és támogatsz, és borzasztóan örülök, hogy ennyire tetszik!:)<3
      Sok puszi,
      Bella

      Törlés
  3. Drága Bella!
    Ez az eddigi kedvenc részem, bár lehet, hogy ezt legalább ezerszer leírtam már neked. De mit tehetnék, ha részről-részre jobb és jobb leszel? Fejlődsz, a szemeim előtt teljesedsz ki, pont úgy, ahogy a szereplőid, akik belopták magukat a szívembe, minden egyes hibájukkal együtt. Mert ez az igazi szeretet - még ha nem is léteznek -: elfogadni a másikat minden tökéletlenségével együtt.
    Örülök, hogy Rose rájött: nem csak az Ő élete hasonlít magára a pokolra és, hogy Zayn és Ő valamilyen szinten lelki társak. Mi más mutathatná meg jobban, hogy a fiú mellette akar lenni, segíteni akar neki, mint az utolsó mondatod? Marad, mert Ő is maradt <33
    Csak így tovább!
    Millio puszi Xx Kellemes hetet!
    ui.: Nem kedvelem Natalia apját :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Jhaj, annyira drága vagy, hogy minden résznél ezt mondod- hidd el, ennek annyira örülök, hogy az valami elmondhatatlan!:)
      Nem is tudom, mit mondjak...az, hogy azt mondod, fejlődöm, rengeteget jelent nekem. Hiszen tudom, hogy rengeteget kell még fejlődnöm,hogy van hova, és az, hogy sikerül, nagyon boldoggá tesz. És eszméletlen ez pont Tőled hallani! <3
      Annyira örülök, hogy élvezet a történetet, komolyan, egy rettenetesen boldog vagyok! Köszönöm, hogy minden résznél itt vagy, és támogatsz, nem tudok elég hálás lenni!:)<333
      Millió puszi&ölelés,
      Bella

      Törlés
  4. Drága Bellám!

    Á, te jó ég, ez valami eszméletlen rész volt, imádtam! Mindig úgy vagyok vele, hogy oké, Bella pofátlanul tehetséges, de egyszerűen mindig felülmúlod magadat! Natalia és Zayn személyisége annyira hasonló, és azt hiszem tényleg jó, hogy egymásra találtak. Szeretem, hogy Nat lehet bármilyen elutasító, hideg vagy kemény, Zayn nem hagyja ott, és megérti. Azt hiszem pontosan tudja, hogy mennyire törékeny. És ezt imádom ebben. Hogy nem cukormázas, felhőtlenül boldog történet, tényleg komoly problémákkal küzdenek. Annyira élethűen ábrázolod ezeket! Köszönöm, amiért írod, fantasztikus! <333333333

    Sok-sok puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azym!
      Mindig úgy vagyok vele, hogy Azynak mindig skerül mosolyt csalni azt arcomra, és ez most is így volt! :) Hihetetlen, komolyan, elképesztő ezeket tőled hallani, nem is tudom mit mondhatnék. Iszonyatosan boldog vagyok, hogy itt vagy, hogy támogatsz!<33
      Annyira örülök, hogy most is sikerült átérezned a szereplők gondjait, gondolatait, én nem is tudom mit mondjak....egyszerűen csak KÖSZÖNÖM!<333
      Millió puszi,
      Bella

      Törlés