TIZENKETTEDIK

Drága, édes, egyetlen olvasóim!

Tudom, hogy tegnapra ígértem a részt, de egyszerűen nem úgy alakultak a dolgaim. Szóval mára maradt az a feladat, hogy befejezzem. Szeretném az elnézéseteket kérni. A nagy kihagyásért, azért, hogy ritkán válaszolok, nem teszem ki a díjakat, egyebek. Ez nem azt jelenti, hogy nem örülök nekik, sőt! Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy már ennyien olvastok- 65- és hogy ennyi díjat kaptam, nem tudok elég hálás lenni, imádlak titeket! <3

Amiért a legjobban bocsánatot szeretnék kérni, az maga a rész. Őszintén, ha lenne még időm, legszívesebben átírnék néhány részt. De mivel így is tegnapra ígértem, úgy döntöttem, hogy feltöltöm,de elképzelhető, hogy a későbbiekben javítani fogok rajta.

Remélem azért tetszeni fog - ha még csak egy kicsit is, igyekeztem szívemet-lelkemet beletenni, NEKTEK, mert MEGÉRDEMLITEK! <3

Köszönök minden, ti vagytok a legjobbak! :) <3

Puszi, Lily 

.............................................................................................................

Egy csepp megnyugvás 

Zayn Malik

A szél halkan süvítve lobogtatta meg a fák smaragdzöld leveleit, a Nap kósza sugarai között apró kristályként csillogott a megannyi porszem. Az összegyűrt lapok kísértetiesen csattogtak, kezemmel erősen markolva térdeltem rá az iratokra. A néma csend a csontomig hatolt, akárcsak a hideg, mely didergetve ölelt magához.

A hófehér arc rezzenéstelenül figyelte a távolt, szemei mintha nem e világot kémlelték volna. Kezeim óvatosan közeledtek ujjai felé, melyek vértől vöröslően szántották végig bőrét. Nem tekintett rám, mellkasa erőtlenül, minden ritmusát veszítve kapkodta a levegőt. Forró ujjaim lassan forrtak egybe jéghideg kezével, s a tompán csillogó szempár ijedten figyelte mozdulataimat.

- Hé, kislány, nincsen semmi baj – hangom bizonytalanul csengett, kezeit lassan magamhoz szorítva töröltem végig vértől pirosló combjait. Kezei erőtlenül pihentek az enyémben, ajkait összeszorítva rezzent meg érintésemtől. Megrémített pillantása, az üresség s a kín, amely áradt belőle, mégis képtelen voltam faképnél hagyni.

- Miért tetted ezt? –a hátborzongató csendet rekedtes hangom törte meg, a szavak esetlenül hagyták el a számat. A szél süvítve fújta arcomba a veranda padlóján pihenő port, a lapok hangos csattogással vívtak csatát a vad szellővel. A válasz azonban a néma csend volt, s egy könnycsepp, mely kristálytisztán hullott a kopott fehér deszkára. Lassan dörzsöltem össze tenyeremet, felmelegítve jéghideg ujjait,tekintete lassan kúszott pirosló kezeinkre, pillantásomat elkerülve, meredt a távolra. Nézz már rám, az ég szerelmére.

- Új vagy itt? Még sohasem láttalak – zsebemből egy gyűrött papír zsebkendő lógott ki, melyet kapkodva rántottam elő. Az apró patakokban folyó vért lassan itattam fel, a hófehér papír csakhamar bordó színt öltött. Ennél nagyobb közhely nem is juthatott volna az eszembe. Legbelül kinevettem az esetlen próbálkozást, melyek sorra kudarcot vallottak.

- Kérlek, mondj valamit, az ég szerelmére, hogyan segítsek? – kezem lassan közelített arca felé, a tompa szemek végre egybeforrtak tekintetemmel. Azt mondják, a szem a lélek tükre. Ez a szem viszont nem mutatott mást csak fájdalmat, kínt és elkeseredést. Egy halott lelket. Az ajtó halk nyikorgással tárult ki, a deszkák hangos ropogással süppedtek a léptek alatt.

- Tűnj el innen, és meg ne lássalak még egyszer a közelében – az érces szavak tekintélyt parancsolóan vonzották tekintetem, a lány mögött egy középkorú férfi magasodott. Teste megfeszülve figyelte mozdulataimat, pillantása bizonytalanságról tanúskodott. Merev mozdulattal nyomtam fel magam a poros lépcsőkről, a papírokat lassan megmarkolva nyújtottam a férfi felé.

- Értettem, én sajnálom… - hangom esetlenül csengett, hátráló léptekkel távolodtam el a háztól. Gratulálok Zayn, úgy viselkedtél, akár egy ijedt kislány. Lassú léptekkel szeltem át a harmatos gyepet, a reggeli napfény erőtlenül melengette bőröm. Óvatosan pillantottam hátra vállam felett, a veranda azonban üresen állt. A lány, akár az éj rejtélyes árnya, a semmiből bukkant elő, s most csöndesen illant el alakja. Jéggé fagyott ujjaim mereven nyúltak a zsebemben pihenő dobozért, ajkaim esetlenül szorították a fehér cigarettát. A füst lomhán keringett a levegőben, tüdőm mohón szívta a sercegő szálat.  Merengve figyeltem az öreg ház ajtaját. Jobb lesz, ha elfelejted.

Az ajtó csapódása tompán söpört végig a házon, tenyereimet összecsapva dörzsöltem egymásnak jéghideg ujjaimat. A konyhából halk morajlás szűrődött ki, a kávéfőző monoton sercegéssel adagolta a barna cseppeket. Néma léptekkel közelítettem meg anyát, aki álomtól ittasan meredt a párás ablakra. Kezem finoman csúsztattam vállára, arca mégis ijedten meredt az enyémre.

- A fenébe Zayn, a frászt hoztad rám – ajkait fáradt sóhaj hagyta el, lassú mozdulattal emelte el a kávéval megtelt bögrét. A forró italt halk felszisszenéssel tolta el magától, az teli poharat az asztalra helyezve nyitotta ki a hűtőt.

- Mit szeretnél reggelire? Safaa nyilván mogyoróvajas kenyeret eszik, mint mindig,  Waliyha örülök, ha valamit egyáltalán reggelizik, apádnak meg mindegy, csak legyen valami – halvány mosollyal fordult felém, szavai azonban aligha értek célt. Merengve figyeltem a szomszédos ház ablakait, melyek ódon, csipkézett függönnyel zárkóztak el a nagyvilág elől.

- Mit tudsz az új szomszédokról? – kezeimet zsebre csúsztatva nyomtam fel magam a székről, testemet a pultnak támasztva fordultam felé.  A kezében lévő zöldségeket óvatosan csúsztatta a konhyapultra, kezét megtörölve fordult felém kíváncsiságtól átitatott tekintettel.

- Új szomszédok? Nem ismerem őket. Végre megvette valaki azt a régi, ócska házat? – meglepett arccal fordult felém, kérdése azonban megválaszolatlanul maradt. A kezében lévő kés egyszerű mozdulattal hatolt át az uborkán, paradicsomon, a pulton pihenő hatalmas tál szinte percek alatt telt meg a friss, kockákra vágott zöldségekkel.

- Valami nincs rendben velük – a szavak alig hallhatóan hagyták el ajkaimat, anya értetlen pillantására legyintve löktem el magam a konyhaszekrénytől.  Halk léptekkel siettem fel az emeletre, a fürdő ajtaját magamra zárva dobtam le ruháimat a kék csempére. A forró víz szinte marta jéghideg bőrömet, a cseppek ezer apró tűként hatoltak testembe.  A helyiség párával telt levegője egy fullasztó szaunára emlékeztette az embert, kezem automatikusan nyitotta meg a hideg vizet. Hangos felszisszenéssel túrtam hátra ázott tincseimet, homlokomat a falnak támasztva hagytam, hogy a  jéghideg zuhany mindent kitisztítson az elmémből. A csaj tuti őrült, jobb lesz, ha távol magam tartom tőle. Fejemet megrázva léptem ki a zuhany alól, a törölközőt magam köré tekerve húztam elő a cigarettával teli dobozt földön heverő nadrágom zsebéből. A fehér füst lassan olvadt egybe a szoba párás levegőjével, mely a nyitott ablakon sietve áramlott ki. A zár halkan kattant, lépteimet gyorsítva igyekeztem a szobám felé.

- Ha anya megérzi a füstöt, nem lesz túl boldog – lépteimen lassítva fordultam hátra, a folyosó végén egy vékony alak rajzolódott ki. Fekete haja kócosan omlott vállára, sötét szemei álmosan méregettek.

- Az az én dolgom Waliyha, ne foglalkozz vele – tüdőm ismételten megtelt  a mámorító nikotinnal, a gomolygó füst lassan szállt fel a plafonig. A lány szemeit forgatva fordult a fürdő felé, az ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte. Szemeimet forgatva fordultam be szobámba, az ajtót halkan behúzva sétáltam az ablakhoz. A gyenge, reggeli nap erőtlen sugarait könnyedén nyelte el a gomolygó, szürke felhő, mely birtokba vette az égboltot. Az idő ismételten esőre állt, a távolban tanyázó hatalmas szürke felhők vihart ígértek a délutánra. A csikk halk sercenéssel oltódott el, a szekrényből kilógó szürke melegítőt magamra kapva dugtam zsebre telefonomat.

A konyhában keringő édes illatok az egész földszintet birtokba vették, apa az asztalnál foglalt helyet, még Safaa a TV előtt ülve meredt a képernyőre.

- Mit szólsz, ha ma én viszlek titeket suliba? – guggoltam le a kék szemű szépség mellé. Szája mogyoróvajtól ragadva tapadt arcomra, heves bólogatással húzott maga mellé a kanapéra. Halvány mosollyal az arcomon húztam az ölembe, fejét mellkasomra döntve ölelt magához, akárcsak régen. Térdeit mellkasához szorítva meredt a képernyőre, miközben arcát figyeltem. Vonásait, melyek évről évre változtak, gesztusait és mozdulatait, melyek már nem a régiek. Mindössze a pillanat maradt meg nekünk, minden más elillant : a múlt, a tegnap, amit soha sem kaphatunk vissza, egyetlen döntés miatt. Egy önző döntés, ami mindent felforgatott.

A zárban csörgő kulcsok hangja szakította félbe gondolataimat. Legalább végeztem az önmarcangolással.  Safaa halk sóhajjal dobta le maga mellé a távirányítót, magával rántva húzott fel a krémszínű kanapéról.

- Lányok, ideje indulni! Waliyha, ne kelljen megint rád várni a fenébe is – apa az órára pillantva igazította meg nyakkendőjét, kezeit zsebre dugva szuggerálta a lépcsőt.

- Apa, menj csak, majd én elviszem a lányokat – kaptam fel a polcon pihenő slusszkulcsot. Hálálkodó tekintettel húzta be maga mögött az ajtót, a kocsi szinte másodpercek alatt gurult ki a garázsból. Waliyha percek múlva sétált le a lépcsőn, a lányok sürgető léptekkel igyekeztek a ház előtt parkoló fekete autóhoz. A ajtók halk puffanással csukódtak be, lábaimat a pedálokra helyezve indítottam be a motort. Hónapok óta nem ültem a volán mögött, a hiányérzeten kívül semmi más nem késztetett a kimozdulásra. Hónapok teltek el magányban és szürkeségben, miközben végleg elveszítettem azt, aki voltam. Lábaimat a gázpedálra helyezve fordultam ki a hosszú sztrádára, ahol egy lélek sem járt. A reggeli forgalomnak nyoma sem volt a kerülő úton, a sebességmérő mutatója lassan kúszott a száz fölé. Testemet átjárta az adrenalin, az a mámoros érzés, melyet már rég éreztem. A sebesség mámora, mely hatalmába kerítve szakított ki a világ gondjai közül. Szám halvány mosolyra húzódott. Egy darabot végre visszakaptam magamból.

Natalia Konstantinova

Az ajtó halkan csapódott be mögöttem, a szinte üres házon mégis hullámként söpört végig a csendes moraj. A gyűrött lapok tompa puffanással érték az ébenfa asztal lapját, némelyik egymáson finoman elcsúszva omlott a földre. Fátyolos pillantással méregettem kezeimet, melyek jéggé fagyva remegtek a hűvös, kora nyári szellőtől. Tekintetem vértől vöröslő combjaimra emeltem, arcomon keserédes mosoly jelent meg. Hiszen mit számít a fájdalom, ha nem érzem?  Legbelül kísérteties kacaj tört fel bennem, ajkaim mégis összepréselve szorítottam egymáshoz. Az őrület lassan ölel magához, s ugyan olyan lassan öl meg.  Léptei alatt halkan roppant az ódon parketta lapjai, felém magasodva figyelte mozdulataimat.

- Mégis mire volt ez jó, Natalia? Miért okozol magadnak fájdalmat? – üveges tekintetem a falon pihenő képekre meredt. A rég eltávozott alakok porcelán színű arcai erélyt és tekintélyt sugározva  figyelték a távolt.

- Hiszen nyomorék vagyok. Nem érzek semmit – groteszk mosoly futott végig arcomon, mely nevetésbe fulladva söpört végig a csendbe burkolózó házon. Kezeimet a kerékre helyezve kerültem ki apát, lassú mozdulatokkal közelítve szobámhoz. A zár halkan kattant, a könnyek némán hullottak a semmibe. Esetlenül húztam fel magam az ágyra,lábaim magatehetetlenül pihentek a virágos takarón, szemhéjam a könnyeket elmosva csukódtak le. A végtelen sötétség melegen ölelt magához, minden emlékéve és fájdalmával. A múlt minden pillanata keserédesen köszönt vissza, a könnyek pedig lassan, de biztosan mosták el őket egyre távolabb és távolabb.  A legnagyobb fájdalom az, hogy élek, és ezen senki sem tud segíteni. A múlt felőröl, a jelen megtör. A jövő pedig? Számomra nem létezik.

Hagytam, hogy a sötét álmok ismételten hatalmukra kerítsenek, hogy magukkal ragadjanak egy olyan világba, amely valaha az enyém volt.

A nappal fényét hamar elmosta a sötét égbolt, az ablak üvegét apró cseppek ezrei ostromolták. Az eső egy percre sem hagyott alább, a felhők órákon át sírtak a város felett. A cseppek szinte ritmust diktálva verték az ablakot, ujjaimmal apró lábakat formálva elevenítettem fel a lépéseket, melyeket még kislány koromban tanultam. Egy kettő és pirouette. A tükörrel borított falak, az öreges deszkákkal fedett padló, a kopott rudak, s a halk magnó, mely Csajkovszkij csodáit ontja magából. Egy élet, mely egy perc alatt csúszott ki a kezemből, akár egy maréknyi homok, mely ujjaimat simogatva hullik a földre. Erőtlenül nyúltam az ágy mellett pihenő szekrény felé, melynek fiókjában egy élet lapult. Egy aprócska könyv, néhány jelentéktelennek tűnő fotóval. Arcokkal, melyek boldogságot, örömet sugároznak. Mozdulatokkal, melyek sorsokat határoztak meg. Helyekkel, melyek annyi szép emléket adtak az életnek. Egy várt létnek, ami már sohasem jön el. Némán hullottak a könnyek, várva az egykor retteget halált, amely talán megnyugvást adhat.

A reggel néma csendet hozott magával. A ház kísérteties csendbe burkolózott, az éjszakai eső cseppjei lassan csorogtak végig az ereszen, halk morajlást hagyva maguk után. Lassan közelítettem meg a hűtőt, mely az ürességtől kongott, akárcsak a gyomrom. Nagyot sóhajtva húztam magamra a ódon kanapén pihenő plédet, majd a házból nyíló garázs felé vettem az irányt. A helyiségben dohos levegő keringett, a polcokon megannyi szerszám, régi üvegek, festmények és könyvek kaptak helyet, melyet csakugyan belepett a levegőben keringő por. A pókhálók lassú táncot jártak a levegőben, a kerekesszék apró nyomot hagyott maga után a koszos padlón. A garázs ajtaja nyikorogva ugyan, de lassan megemelkedett, utat nyitva a csendes utcára. A fű harmattól csillogott, a beton az esti esőzéstől sötét színben pompázott. A fák leveleiről lassan hulltak le a cseppek, a Nap sugarai erőtlenül buktak elő a felhők mögül. Ez az átkozott angliai idő. Dideregve szorítottam magamhoz a puha takarót, figyelve a szakadozó felhőket, melyek mögül lassan bukkant elő a kéklő égbolt. Kezeimmel lassan simítottam végig a tegnap sebein, melyek fájdalomtól lüktetve piroslottak combjaimon. A ház előtt hirtelen fékezett le egy régi BMW, a motor halk zörrenéssel állt le. Apa hatalmas szatyrokkal a kezében közelített felém, szemei álmatlan éjszakáról tanúskodtak, arcán mégis halovány mosoly futott végig.

- Örülök, hogy végre kimozdultál, mégsem tartom jó ötletnek azt, hogy egyedül kint legyél. Senki sem ismerünk – lassan guggolt le mellém. Kezéből halk csörgéssel hullottak a földre a megpakolt szatyrok, ujjai finoman érintették arcomat.

- Látom, van még egy pár szatyor a kocsiban, majd én beviszem, menj csak – böktem fejemmel az autó irányába. Hezitálva pillantott rám, mintha félne nemet mondani. Aprót bólintva dobta kezembe a kulcsot, majd lassan a kocsi felé vettem az irányt. A hátsó ülésen két szatyor pihent, mindenféle zöldséggel, gyümölccsel megpakolva. Óvatosan hajoltam be a két teli szatyorért, kezemmel erősen megmarkolva őket zártam le az autót.

Egy apró, halk szakadás, s a szatyor tartalma immáron a földön pihent. A pirosló almák az porba hullva gurultak szét, egyik a másik után. Szitkozódva hajítottam el a szakadt szatyrot, kezeimet ökölbe szorítva figyeltem,ahogyan az lassú táncot jár a levegőben. Cinikus mosoly futott végig arcomon. A szerencse ismételten elkerült.

Halk léptek hangjai szűrődtek a távolból, egy halovány alak közeledett a reggeli fényben. Ajkai közül lomhán bukott ki a gomolygó, fehér füst, az apró csikket messzire hajítva sétált felém. A földön heverő almákat magához szorítva kapkodta fel, felém magasodó alakja messze nem volt idegen. A mély, aranybarna szempár kíváncsian vizslatta arcomat, kezei óvatosan csúsztatták ölembe a piros gyümölcsöket. A fájdalom, az üresség mintha egy percre elillant volna. S habár tudtam, hogy nem eshetek ugyan abba a hibába, mint Francoisval, a pillantása olyasfajta megnyugvást adott, mely gyógyír a léleknek. Megnyugvást, amire szinte szomjaztam.