TIZENHATODIK

Drága olvasóim,

Ritka alkalmak egyike, hogy pontosan két hét után hozom az új részt, de hát ez is megtörtént. A tanulás után jól esett az írás, szóval nem elképzelhetetlen, hogy tudom tartani ezt a fajta tempót.:)

A lényeg, hogy itt az új fejezet, és remélem elnyeri a tetszéseteket. 

Sok puszi, 

Bella

.....................................................................................

Valaki, akit sohasem fogsz elfelejteni

Natalia Konstantinova

Merengve bámultam a hófehér falat, az infúzió cseppenként adagolta az áttetsző színű folyadékot. Egy, kettő, három. Egy idősebb nő lépett be az ajtón, arca kifejezéstelen volt, tekintete üres. Rezzenéstelen arccal húzta ki kezemből a tűt, számat halk szisszenés hagyta el. A nő hátat fordítva hagyta

el a szobát, kezemen halványlila folt éktelenkedett.

Reszketve fontam körbe magamon karjaimat, lábaimat lassan mozgatva nyújtottam ki. Végtagjaim bizseregve engedelmeskedtek, lábfejem lassan spiccbe állva pihent a padlón. A hasogató fájdalom nyílként hatolt belém, arcom eltorzult a fájdalomtól. Nagyot sóhajtva pillantottam körbe a nyomasztó helységben, a fehér falak szinte megvakították az embert. Feszélyező érzés kerített hatalmába, az emlékek apró mozaikként tevődtek össze elmémben. A fájdalmas hónapok kísértetei magukkal ragadtak, ajkaimat összeszorítva ragadtam meg a szék karfáját. Nem engedek nekik.

Az ajtó lassan nyílt ki, a küszöbön egy magas, gesztenyebarna hajú férfi lépett be. Arcát borosta díszítette, mélykék szemei kíváncsian figyeltek. Kiegyenesedve fordultam felé, kezeimet összekulcsolva tördeltem ujjaimat. Kezében papírok tucatjai pihentek: leletek, zárójelentések. Halvány mosollyal helyezte őket az asztalra, szemüvegét levéve pillantott rám.

- Hogy érzed magad, Rosalie? – mély hangjától megremegtem, ajkaimat megnedvesítve emeltem rá tekintetem.

- Azt hiszem, jól vagyok- hangom erőtlenül csengett, a szavak bizonytalanul hagyták el ajkaimat.

- Kérlek, sétálj el az ablakig – lábait lazán keresztbe helyezve foglalt helyet az ajtó melletti fehér széken. Aprót bólintva vettem kezembe a szürke mankókat, testem bizonytalanul emelkedett meg. Talpam lassan érintette a talajt, lábaim bizonytalanul tették meg a lépéseket. Szinte már nem éreztem a fájdalmat, a társammá vált, eggyé vált a lényemmel. Az ablak egyre közelebb ért hozzám, a párkánynak dőlve préseltem ki a fáradt levegőt.

A férfi mutatóujján támasztotta meg fejét, tekintete minden apró mozdulatomat végigmérte. Lassan sétáltam vissza a székig, a mankót a falnak támasztva foglaltam helyet. Erőltetett mosoly futott végig az arcomon,ujjaimat idegesen tördeltem. Mondj már valamit.

-  A lépéseid még elég bizonytalanok, Rosalie. Ugyan a fizikoterápia segített, de további tornákra még be kell járnod – felegyenesedve lépett elém, papírjaimat a kezébe véve ragadta meg a kilincset – A következő kezelésen találkozunk.

Nagyot sóhajtva emelkedem fel, lassú léptekkel hagytam el a szobát. A folyosón csak néhány ember lézengett, néhányuk a székeken helyet foglalva merengtek, papírjaikat szorongatva vártak. Apa tekintetét rám emelve közeledett, karját felém nyújtva kapaszkodtam belé. Ezek az istenverte mankók. Némán lépdeltünk az ajtó felé, mely hangtalanul nyílt ki. A fekete autó az épület előtt parkolt, az ajtaja halk kattanással tárult ki. Testem lassan süppedt a székbe, kezem a biztonsági öv után nyúlt.

- Mit mondott az orvos? – hangja keserűen szólt, keze erősen ragadta meg a kormányt. A kocsi halk kerékcsikorgással fordult ki az útra, a fák lassan haladtak el mellettünk. Nem válaszoltam, kezemmel a rádió gombjáért nyújtózkodtam.  Mai slágereket ontott magából a szerkezet: pop és R’n’B , ütemes dallamok, melyek magukkal ragadják az embert. Félve pillantottam apára, kinek tekintete kérően vizslatott.

- Továbbra is járnom kell – hűvös hangon formáltam a szavakat, tekintetem egy percre sem vettem le a mellettünk elhaladó épületekről. A házak egymás másai voltak: barna téglából emelt falak, kicsi ablakok, piros cseréppel fedett tető. A házak előtt tuják magasodtak, némelyiket tökéletesre nyírt bokor ölelte körül. Az égboltot haloványan fedte a vékony felhő, a Nap szikrázva szórta szét sugarait. Kezemmel unottan simítottam végig combomat, fáradtan préseltem ki a levegőt tüdőmből. Fejemet az üvegnek döntve figyeltem a szürke aszfaltot, a fehér vonalakat, melyek összeolvadva suhantak el mellettünk.

Az egység hirtelen tört meg, a házak rengetegéből kitűnt az öreg épület. Nagyot sóhajtva nyitottam ki a kocsi ajtaját, jobban megfigyelve az otthonunkká vált senki földjét. A ház ablakai opálosnak hatottak a portól, az emelet homlokzatát kopott deszkák díszítették.  Egy pillanat erejéig hunytam be szememet, egy pillanatra, melyre magukkal ragadtak az emlékek. A kastélyszerű ház hatalmas ablakaival, kovácsoltvas kerítésével, a kertet díszítő szökőkút, a tökéletesre metszett rózsabokrok.

A világ tetején éreztem magam, s egy perc alatt a mélybe zuhantam.

Fejemet megrázva űztem távol a gondolatokat, melyek csak sebet ejtenek rajtam. Mit számít, hogy ki voltam? Senki sem ismer, senki sem tud rólam. Natalia halott. Aprókat lépdelve szökkentem fel a lépcsőn, fáradtan rogytam le a nappali közepén pihenő kanapén. Undorodva néztem végig a házon, s képtelen voltam felfogni, hogy ekkorát buktunk. Az élet most adja csak az igazán nagy pofonokat.

- Rosszul vagyok ettől a helytől – idegesen csúsztattam arrébb a mellettem fekvő újságokat, a lapok recsegve gyűrődtek össze. Apa rezzenéstelen arccal fordult a konyha felé, a csapból jéghideg vízt engedve poharába. Szótlanul támaszkodott a pultnak, kifejezéstelen arccal tekintett körbe a házon.

A Konstantinovok ennél többet érdemelnek, egy Konstantinov büszke. Büszkébb annál, hogy kivert kutya módjára egy romhalmazban bujkáljon. Cinikus mosoly futott végig arcomon. Nem vagyok már Konstantinova.  Turner vagyok, egy bradfordi koszfészekből.

Zayn Malik

A párkánynak támaszkodva dobtam el a csikket, szemeim fáradtan bámulták a távolt. A Nap az égbolt tetején fénylett, fényét apró felhők takarták. A ház kísérteties csendbe burkolózott, egy lélek sem bolyongott a folyosókon. Lépteim halk visszhangot vertek, minden szívdobbanást tisztán halott az ember. Kezeimet zsebre csúsztatva nyitottam ki a hűtőt, étel után kutatva pásztáztam a polcokat. Narancslé, tej, gyümölcssaláta, joghurtok, sajtok, zöldségek gyümölcsök köszöntek vissza mindössze. Apa képes ezeket megenni, vagy csak engem tisztelnek meg azzal, hogy nincs itthon normális kaja?

Fintorogva zártam be az ajtót, a hűtőre függesztett szórólapot letépve tárcsáztam a rajta lévő telefonszámot. Inkább egy sonkás pizza, mint az a rohadt joghurt.

Fáradtan dobtam le magam a kanapéra, unottan kapcsolgatva a TV-t. Zenecsatornák, nevetséges szappanoperák, talkshow-k tucatjai, egy értelmes műsorral sem szolgáltak az adók. A távkapcsolót  a kanapéra dobva nyomtam fel magam, az ablakhoz sétálva merengtem a szomszédos házra. Szemöldökömet összehúzva figyeltem ablakait, mely akár a páncél, úgy védte a mögötte lévő világot. Szavai újra fülemben csengtek, arcomon halvány mosoly futott végig. Vajon a Jégkirálynő hogy van?

Szinte magam előtt láttam bosszús arcát, makacs pillantását, mely taszítva pillantott rám, s ő akarata ellenére érte el ennek ellenkezőjét. Meg kell őt szereznem.

Gondolataimból a ház előtt elhaladó fekete BMW hangja rántott vissza, mely a szomszéd ház feljárójáról gurult le. Feleszmélve ráztam meg fejemet, egy pulóvert magamra kapva nyúltam a kilincsért. Ideje megolvasztani Miss Hűvöst.

Torkomat köszörülve kopogtam be a hatalmas tölgyfaajtón, kezemet zsebre csúsztatva figyeltem a ház apró részleteit: az omladozó homlokzatot, a kopott deszkákat, az öreg veranda oszlopait, az ablakok karcos üvegét. Az ajtó lassan nyílt ki, az apró résen a barna tincsek rengetegéből egy tompán csillogó szempár köszönt vissza. Arca rezzenéstelen maradt, pillantásából azonban lerítt: nem szívesen látott vendég vagyok.  Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, apró lépéssel közelítve a lány felé.

- Mit akarsz? -  Szóval már megint itt tartunk. Ráfagyott mosollyal az arcomon léptem előre, mellkasom az ajtót súrolta. Apró lépéssel hátrált tőlem, körmével mélyre vájt az ajtóban.

- Gondoltam örülnél egy kis társaságnak – kifejezéstelenül figyelte arcom, azt hiszem, egy cseppet sem sikerült őt meggyőznöm. Oké, Malik, kicsit jobban bedobhatnád magad.

- Neked nincs jobb dolgod, mint ide járkálni? Menj haza – hűvös szavakkal fordult el tőlem, testét az ajtónak támasztva próbálta becsukni azt. Lábamat a réshez csúsztatva tartottam meg a nehéz faajtót, kezemet a keretre helyezve mértem végig a lányt. Arca hófehéren ragyogott, orrát aprócska, szinte láthatatlan szeplők díszítették. Világos tincsei lágyan omlottak szemébe, feje tetején lévő kontya hanyagul csúszott szét. Tekintetem mélyen az övébe fúrtam, s elégedetten könyveltem el a szemében forrongó dühöt.

- Jelenleg semmi dolgom, drága Rose – a szavak nyájasan hagyták el ajkaimat, összeszűkült szemekkel pillantott végig rajtam – Ne vedd tolakodásnak, de semmit sem tudok rólad, Bradfordban pedig imádunk ismerkedni. Zayn vagyok, Zayn Malik – kinyújtott kezemet ijedten figyelte, pillantását oldalra szegezve tűrte füle mögé az előre bukó tincseket.

- Rosalie, Rosalie Turner- hideg ujjait lassan, bizonytalanul csúsztatta tenyerembe, kezét félve kulcsolta össze az enyémmel. Nem nézett rám, pillantását a padlóra szegezve lépett hátrébb, kezét kicsúsztatva az enyémből. A barátságos gesztusok mit sem értek, a láthatatlan falat makacsul tartotta köztünk. A saját magad börtöne vagy, kislány.

A némaság szele söpört végig, percekig szótlanul figyeltük a másikat. Kezemet keresztbe fonva köszörültem meg torkomat, testemet a ház falának támasztva.

- Nincs kedved esetleg beszélgetni? Vagy jobb odabent ücsörögni egyedül a sötétben? – mély basszussal törtem meg a csendet, kezeimet zsebre dugva löktem el magam az ajtótól. Szemöldöke összeugrott, egyik lábáról a másikra támaszkodva nyílt szóra ajka, azonban egy árva hang sem hagyta el száját.  Szemében tisztán csillogott az ellenkezés vágya, a gondolatok mégsem torkollottak tettekbe. Némán húzta be maga mögött az ajtót, hátával a falnak támaszkodva lépett ki  a verandára. Kezeit mereven fonta össze mellkasa előtt, lábait egymáshoz szorítva meredt rám. Óvatosan mértem végig apró termetét, vékony testét, melyet egy vastag, szürke pulóver fedett. Vonásai finomak voltak, s a napfényben végre megcsillantak szürkével itatott zöld szemei. Arcomra lassan ült ki a komolyság álarca, nagyot nyelve merültem el a zöld tengerben. A mérhetetlen fájdalom tengerében.

- Beszélj – hangja hirtelen rántott magával  a valóságba, értetlenül pislogva meredtem rá. A modorán kár lett volna meglepődnöm, s próbáltam felülkerekedni a saját magam büszkeségén. Ez a harc hosszú lesz. Túlságosan is hosszú.

Natalia Konstantinova

Feszülten bámultam a fiút, kíváncsi tekintete elől menekülve pillantottam oldalra. A kellemes, meleg szél lágyan simogatta bőröm, a halvány napfény meleget sugározva ölelt magához. Némán bámult rám, s idegesen álltam egyik lábamról a másikra. Nem szólt egy szót sem, tekintete azonban minden apró pontomat végigmérte. Beszélj már az istenit.

Hátat fordítva sétált le a lépcsőn, kezét zsebre dugva foglalt helyet annak utolsó fokán. Egy fűszálat kitépve fordult hátra, kezét felém nyújtva hívott magához. Számat fáradt sóhaj hagyta el, értetlenül pillantva rá, s mégis belementem a játékába. Lassú léptekkel közelítettem felé, helyet foglalva mellette.

- Szóval Rosalie, mesélj magadról – testem megremegett hangjától, tekintetem az előttem magasodó fákra emeltem. A lombok között halvány sugarakban tört át a nap, a levelek smaragdzölden csillogtak.  Mit akarsz hallani, Zayn? A menekülést, a gyilkosságokat, a balesetet, vagy a történetet, miszerint hogyan letten milliomos nőből egy bukott senki?

- Utálom, ha valamit rám kényszerítenek – óvatosan markoltam meg a fűszálakat, melyek tenyeremet vágva váltak el a talajtól. Zayn arcán lágy mosoly futott végig, tekintetét rám emelve figyelt.

- Ezt vegyem célzásnak?

- Annak veszed aminek akarod – vállat rándítva néztem szemébe, s ő gyorsan elkapta tekintetét. Nem szólt semmit, lábaival ütemesen dobolt a lépcső oldalán.

- Csak a barátod akarok lenni, Rose. Engedd el magad.

- Nincs rád szükségem – a szavak halkan hagyták el a számat, fejemet oldalra szegezve pillantottam arcára.

- Most még ezt mondod. Pedig a barátod leszek, a támaszod, a bizalmasod. Olyasvalaki, akit sohasem fogsz elfelejteni.

Értetlenkedve pillantottam rá, szemeim összeszűkülve figyelték. Arcát mosoly díszítette, szemében olyasfajta magabiztosság csillogott, melybe egykori önmagamat láttam. Magamat, ahogyan színpadra lépek a Bolshoi termében, egy magabiztos embert tervekkel, álmokkal.

Az elhatározottság fénye volt, a meg nem hátrálásé. „Olyasvalaki, akit sohasem fogsz elfelejteni.”

Talán ő tudta, amit én még akkor nem. A sorsot, a jövőt, a fájdalmakat, amik előttünk álltak.